Az emlékezés fényei

Sötét van, és hideg. Vacogtatja lelkemet a hiány. Ilyenkor, amikor már hamar sötét este lesz, gyertyák gyúlnak és élesebbé válnak az érzések. Jönnek a miértek, a hogyan továbbok, a kérdő és felkiáltójelek. Számonkérem a sorsot, haragszom a világra, kárhoztatom a tehetetlenséget, az erőtlenséget, félek, és sajnálom magam. Aztán egyszer csak, a mécses fényénél felderengenek az emlékek. Feltöltődöm, de nem is tudom, hogy jobb lesz-e attól, hogy felidézem a múlt féltve őrzött pillanatait, mert csak még jobban átjár a tudat, hogy elmúlt. Felcsendül a dal is halkan, szomorúan: „Ami elmúlt, soha nem jön vissza már…”

Soha nem jön vissza… Mint nagy fekete madár teríti árnyékát rám a szó: soha. Mivel tudnám ellensúlyozni? Ha azt mondom, „mindig”? Hogy mindig itt lesz, hogy mindig itt van velem? Hogy bármikor, akármikor, hogy mindig felidézhetem az emlékét? Igen. Talán így megnyugszom kissé. De nem, mert közben MINDIG hiányzik, mindig fáj! Ugyanott vagyok. És nem segít rajtam a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Az emlékek könnyekké változnak, és a búcsú nyílt sebe sajog.

Múlik az idő. Puha lehelete lecsendesíti a fájdalom hullámait, görcsösen kapaszkodó kezem fáradtan hull alá. Nem szoríthatom örökké, mert akkor nem tudok megsimítani, megragadni mást. Mást, ami élő, ami szelíden várja sorát, hogy a könnyeken át meglássam, hogy kezembe fogjam. El kell engedem azt, aki elment, azt, ami elmúlt. És elengedem a félelmet és a bűntudatot is.

Különös időszak ez. A zárt ritkán látogatott temető kinyílik és lüktet az élettől, vibrálnak a fények, az emlékezés fényei. Eljött megint a november, hogy összekösse a múltat és a jelent, hogy felkínálja az egyik legszebb emberi pillanatot idősnek, fiatalnak: megélni újra a búcsút, de már hálás szeretettel elengedve a távozót. Fontos ilyenkor felidézni az emlékeket, régi történeteket mesélni a gyerekeknek, unokáknak, megtanítani nekik, hogy az elmúlásnak vannak fokozatai. Hogy nem tudhatjuk, mi van odaát, de az biztos, hogy addig nincs vége, amíg valaki meggyújtja emlékünkre a mécsest, amíg őszinte lelkesedéssel meséli közös élményeinket, amíg elmormol értünk egy fohászt. Mi is elindulunk, és fellobbantjuk a lángot.  Milyen jó, hogy van mire emlékezni!

2017. Mindenszentek – Családi Kör – vezércikk