Élő múlt és haldokló jelen?

(2017.) Nagy hódolója vagyok az emberi kapcsolatoknak, a hagyományoknak, ha rajtam múlna, biztosan lassabban rohanna a világ: befékezném a fogyasztói társadalmat, és a kommunikáció kiüresedésének talán még nem visszafordíthatatlan folyamatát.

Szeretem a barátaimat

…és van sok ismerősöm, akikről jó hallani időnként, és örülök, ha ők is kíváncsiak rám. Mégis, valahogy úgy érzem, a túlzott kitárulkozásban, a megosztott élménydömpingben a meghitt, vidám, nagyszerű pillanatok elveszítik a különlegességüket, megszokottá válnak. Nem értem, miért posztolja a fél világ életének számos, ismerjük el, kívülállóknak többnyire teljesen érdektelen momentumát. Mert a sokszáz, vagy akár több ezer ismerőssel megosztott, a világba kürtölt üzenetben nem érzem, hogy nekem szólna. Számomra személytelennek tűnik, és valahogy eltávolít. Persze, örülök, ha látom az ismerőseim mosolyát, mégsem érzem úgy, hogy tudom, mi van velük, bennük. Bevallom, egy idő után immunissá válok a rám zúduló információhalmazra és kijelenthetem, hogy általában nem hoz lázba, hogy azok az ismerőseim, akikkel már vagy hat éve nem váltottam egyetlen szót sem, most éppen hol vannak, kivel, mit csinálnak.

Vajon miért fontos ez?

És csendben lázadok az ellen, hogy az üzeneteik, képeik, kitett kisfilmjeik, linkjeik megtöltsék a tartalmasabb információnak fenntartott helyet, és csak macsétával tudjam átverekedni magam a kéretlen, „szmájlira” váró posztok dzsungelén. Ha nem lájkolom, ha letiltom, ha törlöm, megsértődnek? Valószínűleg észre sem vennék… Sokan mások kommentjeiben fürödve élik életüket, ami nem is az övék igazán, hiszen mire átélnék a pillanatot, már azon vannak, hogy megosszák, várva az ismerősök reakcióit. Tanulom és értékelem is a modern kommunikáció lehetőségeit, de ritkán, akkor is csak kezelhető, viszonylag szűk körben élek vele. Inkább a kapcsolat megélős, egymás szemébe néző módját választom. Nem vagyok az a virtuális fajta, bár egy-két közösségi oldalon én is regisztráltam, de ha valaki megnézi a feltöltött képeimet, azt hiheti, hogy velem semmi nem történik. Pedig dehogynem!

Padok

A minap például Kárpátalján, ahol mostanság élek, rácsodálkoztam egyebek mellett Fornos, Dercen és Bene főutcáján a kapuk előtt álló padokra. Új és régi, bámulatosan befuttatott, gyönyörűen díszített és megkapóan egyszerű, lécből, kőből, vasból – hajlítva, kovácsolva, napos, árnyas, virágos. Mind egy-egy kis egyéniség, amely üzen, mesél és hívogat. Már ha észrevesszük egyáltalán. Mert ez, 21. század ide, meg digitális generációk oda, többnyire nem valami divatjamúlt falusi romantika. Szinte mindegyikről látszott, hogy használják, még ha épp üresen is állt a déli hőségben.

Űrkorszaki városlakóként varázslatos rajtakapni a velünk élő múltat. Mert ezek nem modern, letisztultan kényelmetlen közparki közpadok. Némelyek már évtizedek, vagy talán száz évek óta hordozzák sajátos falusi főutcai sorsukat, tanúi, részesei a mindennapoknak. Csak úgy, többnyire szemlélődve ültek, ülnek rajtuk az emberek, leginkább csendben figyelve a történéseket. A külső és belső történéseket. Az elhajtó kocsikat, szekereket, a járókelőket, a hazatérő csordát. Nyugodtan. Padon ülni, ráérősen szemlélődni nem lehet stresszesen. Nem is tudom elképzelni a régieket ilyen mai feszültségben, pedig nem kaptak hírt naponta messze járó szeretteikről. Biztosan aggódtak is, de tudták, hogy ideje van mindennek…

            Tessék, itt él a múlt a jelenbe ágyazódva, míg a jelen sokszor haldoklik, mert a jelentéktelen pillanatok görcsös megörökítésének kísérleteit elmossa az idő. A pad itt van, masszívan áll, de a ma feltöltött, ezerszer lájkolt cukiságokra holnap már alig emlékszik valaki.

A történethez tartozik, hogy sokfelé a falvakban azért nem állítottak padot (lócot/lócát), mert úgy tartják, az a lustaság jele, az újabb nemzedékek képviselői pedig eleve azt mondják, hogy nincs idejük csak úgy üldögélni. Otthon, Magyarországon nekünk sincs pad a kapunk előtt, mifelénk furcsa is volna, mégis vágytam rá, hogy megtapasztaljam az érzést. Nem a várakozás érzését, hanem a szemlélődés bölcs nyugalmát.

Különös, időtlen dolog ülni a padon.

Megállni a rohanásban és időt adni magamnak arra, hogy körülnézzek, hogy észrevegyem, ami karnyújtásnyira van. Ellenállni a „mit kellene” és a „hogy kellett volna” örökös csábításának. Engedni, hogy ott a padon, nyáron a hárs, ősszel a hervadó rózsák, vagy az avar illatától kábultan elfelejtsem, hová is szaladok éppen, engedni, hogy rabul ejtsen a lustán nyújtózó macska, a nyüzsgő hangyaboly, vagy a futkosó gyerekek látványa. Igen, zavartalanul addig bámulni a fodrozódó felhőket, amíg a felfedezett delfin feloldódik és mozdonnyá változik. Vagy hagyni, hogy egy pillanatra eszembe jusson az a régi ismerős, akivel már vagy hat éve nem találkoztam, és szeretettel gondolva rá eltűnődjem, mi lehet vele.

Igen. talán írok neki. Tulajdonképpen jó dolog ez a modern kommunikáció. Akár ott a padon is összekapcsolódhat, életre keltheti egymást a múlt és a jelen.

Fotó – GaraKata (saját kép – Kárpátalja)