Gömb+villám

Amikor a közelemben csapkod a villám, akkor egyáltalán nem érzem komfortosan magam. A dörgés, villámlás elől védett helyre igyekszem, és csak azért fohászkodom, hogy nehogy a mi házunkba csapjon. Ez a helyzet akkor is, amikor az emberi kapcsolatok terén dörög az ég, amikor szerelmek, hosszú barátságok, sokéves házasságok szakadoznak, hullanak szét. Visszahúzódom a saját kis csigaházamba és az az önző érzésem támad, hogy jaj, csak nehogy velünk is előforduljon ilyesmi. Csak a családban, a barátok közt ne! Együttérzéssel, de messziről nézem azt a kisírt szemű ismeretlen hölgyet, aki a kávézó asztalától semmivel sem törődve ugrik fel és szalad, hátra sem nézve, az asztalnál maga elé bámuló férfitől minél távolabb. Szegény. Hallom az ismerőseim családjában megesett történeteket, X, meg Y szomorú esetét. Ők is, meg ők is elválnak. Velük ez, meg ez történt. Sajnálkozom a szomorú sorsokon, és talán adakozom is a földrengés, vagy a vihar sújtotta, fedél nélkül maradt névteleneknek.

De az egészen más, mint amikor valaki olyat sújt a végzet, akit nem csak ismerek, de szeretek is. Akkor már biztosan bevonódom, és segíteni szeretnék. Igazán. De mit tehetek azért, hogy enyhítsem szeretteim fájdalmát? Segíthetek-e valahogy? Ha a tetőbe csapott a villám, és néhány óra múlva csak az üszkös gerendák látszanak, akkor azonnal tudom, mit kell tennem. Segítek intézni a kiköltözést, a biztosítót, adok pénzt, vigyázok a gyerekekre, megrendeljük az építőanyagot, hívjuk a mestereket, és persze addig költözzenek hozzánk. Arra talán csak egy röpke sóhajnyi marad, hogy alig körvonalazódó bűntudattal megkönnyebbüljek: nem velünk történt. Így legalább tudok segíteni.

Viszont, hogyan tudok segíteni, amikor nem anyagi a kár. Amikor a kapcsolat szakad szét, belehasítva egyikük, de inkább mindkettejük lelkébe. Szépek, okosak, kedvesek. Jó volt őket együtt látni. Tegnap még mosolyogtak. Mi a csuda történt? Mi hiányzott?

Azt mondják, a legtökéletesebb forma a kör, a legtökéletesebb alak a gömb. Amikor a vonal vagy a test minden pontja azonos távolságra van a középponttól. Na, igen. Szép. De tudjuk, hogy messze nem minden kerek. És talán unalmas is lenne, ha csupa gömb gurgulászna a mi saját gömbünk, golyónk körül. Nem is tudnánk igazán értékelni a miénket. Így viszont, maradnak a döcögő gömböcök, sokszögek, poliéderek, a konvex és konkáv szögekkel tarkított változatos méret- és formatengerben.

Persze legtöbben azért gömböt szeretnénk. Azt a bizonyos gömböt a platóni lakomából, a saját kettévágott gömböm másik felét, amellyel kiegészülve egész lehetnék ismét. Azzal szeretnék találkozni, aki segít begyógyítani a sebeimet. Aki boldoggá tesz. Pedig talán akkor járok jó úton, ha nem a másik, minél jobban illeszkedő félgömböt keresem, hanem igyekszem magamat kikerekíteni lelkileg, szellemileg, hogy aztán vígan döcögve-gurulva találkozhassak egy-két-három másik, vidáman döcögő-guruló, többé-kevésbé kerek (gömbölyű) valakivel… Hogy aztán együtt guruljunk tovább az életen. Amíg lehet. Barátként, szerelmesként…

Jó, ezt értem. De itt vannak ők. Akiknek most nagyon nehéz. Akiket fojtogat a fájdalom. A gömbvillámként szinte a semmiből felbukkanó és pusztító fájdalom. Hogyan tudnék segíteni nekik? Tehetetlenül, eszköztelenül állok, átérezve a bánatot, törölgetve a könnyeket. Közhelyek kúsznak elő vigasztalásként. Nagy, súlyos igazság tartalmú közhelyek, melyeket a válságos időszakokon kívül, józanul persze mindenki ért: Ami nem öl meg, az megerősít. Minden vég egy új kezdet… Aztán eszembe jut egy régi keleti tanmese is.

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, amely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. Amikor visszakapta a gyűrűt, egyetlen szót talált belevésve: ELMÚLIK

Minden elmúlik, és ez így kerek. Még ha néha fáj is. Mert azért legtöbbször szépséges…

És persze jó, ha fejben tartjuk a kulcsszót, hogy elmúlik, de az sem baj, ha elfelejtjük. Sorsunk mindenképpen figyelmeztetni fog bennünket. Visszaránt, ha túl magasra repültünk és reményt ad a legsötétebb kétségek idején is. Csak legyünk készen észrevenni…