Automatikusan nyitottam a levélszekrényt, rutinosan elkapva a kidőlő borítékokat, a szokásos fintorral: számlák. Telefon, internet, villany, víz, gáz, ilyen értesítés, olyan adó… És persze nem egyszerre jönnek, és a befizetési határidő is különböző. Régen ez is máshogy volt. Együtt jöttek, egyszerre be lehetett őket fizetni. A szolgáltatók biztos direkt csinálják. Hogy megunjuk, hogy ötször kell sorban állni a postán, és átálljunk elektronikus befizetésre. Hogy ne is lássuk, amikor „utalódik”, hogy levegyék a terhet a vállunkról, hogy azzal tudjunk foglalkozni, ami igazán fontos. Kedvesek.
Mégis valahogy úgy érzem, jobban tudom kontrollálni a dolgaimat, ha látom őket, és nem csak a neten rákeresve, vagy extra pénzért kapott üzenetekből szembesülök a fogyasztásokkal és a kiadásokkal. A postára pedig a gyerekek is elküldhetők, akik tizenéves koruktól már nyugodtan kivehetik a részüket az ilyesmi feladatokból, és szerintem kifejezetten fontos, hogy lássák, pénzbe kerülnek a szolgáltatások. A postán eltöltött idő pedig drága ugyan, de kihasználható. Bosszankodásra, a feszültség megélésére, türelmetlenkedésre, morgásra. Vagy lelassulásra, körülnézésre, gondolkodásra, beszélgetésre. Kinek-kinek habitusa szerint.
Posta. Olyan régimódian hangzik. Postakocsi, lovas futár, postaállomás, postás, bélyeg, címzés. Az X utáni generációk már talán nem is értik. De nem kell olyan messzire menni. Vajon én mikor is írtam utoljára levelet? Olyan igazit. Papírra, tollal… Ahol az írásom nem feltétlenül szép szabályos, de tükrözi a személyiségjegyek mellett adott esetben az aktuális lelki állapotomat, hangulatomat is. Ahol igazán oda kell figyelni, mert nem tudom azonnal javítani, ha elrontottam valamit, ahol nem javítja a gép a helyesírási hibáimat és ahol nem tudom egy pillanat alatt eltüntetni azt a gondolatot, amit mégis inkább megtartanék magamnak. Mikor írtam olyan levelet, amire hetekig vártam a választ, amit aztán olyan jó volt kézhez kapni? Forgatni lehetett a borítékot, simogatni tekintetemmel az ismerős, kedves kézírást… Aztán elvonulva a kertbe, vagy a szoba sarkába elolvasni, majd eltenni a borítékot egy dobozba, összegyűjteni, átkötni szalaggal, és őrizni. A levelet a kedvestől, a családtagoktól, barátoktól.
És ott voltak a képeslapok. Rajtuk a címzés és legtöbbször a szabvány jókívánság. Mégis a kézírás mennyit hozzátett a személyességhez! És voltak különlegesen szépek, különösen tartalmasak. Hogy miért jutott ez most eszembe? Két oka is van. Az egyik, hogy a számlákkal együtt, még húsvét előtt előkerült a postaládámból egy igazi, színes, tapintható, kézzel írt ünnepi üdvözlő lap. Olyan, amit már nagyon régen nem kaptam. Nekem szólt! Illetve nekünk, az egész családnak! Ki lehetett tenni a komódra, hogy emlékeztessen, hogy melengesse a szívünket. Jó tudni, érezni, hogy van, aki nem csak gondol ránk, de veszi a fáradságot, és kiválasztja, megveszi a képeslapot, megírja, megcímzi a mi nevünkre, címünkre, postára adja… (Köszönjük, Anri!)
Aztán a másik ok, hogy e mellett a képeslap mellett rengeteg az éterbe küldött, netről leszedett és többnyire mind a 2500 ismerősnek elküldött szabványszöveges képet kaptam. Némelyik igazán szép volt, igazán kedves, vagy tartalmas szöveggel. Lehetett őket lájkolni. Aztán elfelejteni, sosem látni többé…
A tapasztalaton felbuzdulva keresgélni kezdtem, és megtaláltam egy dobozban a régi képeslapokat. Azokat, amelyeket mi kaptunk, vagy olyanokat is, amelyeket a nagyszülők hagyatékában találtunk. Mindegyiken ott díszeleg egy-egy már elfeledett kézírás, és a maszat, ami valahogy rákerült. Van apró betűkkel teleírt gyönyörű képeslap egy általam már nem ismert valakitől, aki Hawaiiról írt még a hetvenes években. Vannak afrikai utazásról és balatoni nyaralásról küldött régi képeslapok és karácsonyi, húsvéti üdvözletek. Vannak olyanok is, amiket én írtam 8-10 évesen a táborból, és olyanok, amiket már az én gyerekeim. Olyan, amin még mindig csodálkozunk, hogy hogyan talált el hozzánk, mert olyan olvashatatlan, vagy éppen annyira helytelen volt a címzés. Címzés. Azt hiszem, két kezemen biztosan meg tudom számolni, hogy hány családtagnak, barátnak tudom a pontos címét. Az irányító számot pedig hagyjuk. Esélytelen.
Felgyorsult világban élünk és nincs idő papírra irkálni, címezni, feladni, és megvárni, amíg odaér, hiszen amit üzenek az rettentően fontos és sürgős. Most mindjárt kapja meg. És most azonnal válaszoljon, mert mi lenne velem, ha egy hónapig is várnom kellene a válaszra. Mert jó, nem ír azonnal, de legalább reagáljon. Lájkoljon, vagy ilyesmi. Különben sérül az önértékelésem, mert azt gondolom, nem vagyok fontos. Ha a húsvéti képeslapomat nem lájkolják vagy háromszázan, akkor valami baj lehet velem… Én is lájkolom a többiekét. Illetve lehet, hogy a Bettiét nem fogom többet, mert már kétszer nem reagált az enyémre.
Ahogy régen talán azt strigulázták, hogy ki írt karácsonyra lapot. Ha a Béláék jövőre sem írnak, akkor kihúzzuk őket a listáról!
Lehet, hogy nem is változtunk sokat.
Mégis, nagyon jól esett megkapni azt a szép, kézzel írt képeslapot, és kézbe venni a régi leveleket, elnosztalgiázni egy kicsit. Lehet, hogy öregszem? Igen. Mert talán ezt jelenti, hogy miközben élem a sűrű hétköznapokat, már nagyra értékelem az emlékeket is, amelyek fölött jól esik megállni egy-egy pillanatra!
