A karácsony előtti néhány hét az év egyik legstresszesebb időszaka. Rohanás, rohanás, rohanás… Készülődés, görcsös megfelelni akarás, bizonyítás, túlvállalás, feszültség, mérgelődés, elégedetlenség, mindenki hibáztatása, aztán bűntudat a türelmetlenség, a túlcsorduló indulatok, a megevett sok süti miatt. Hányszor hallottam ismerőseim szájából, miután kellemes ünnepeket kívántak, hogy egyébként mennyire utálják a karácsonyt. Valahogy máshogy kellene ennek lennie.
A karácsony sok mindent üzen, szimbolikája a kereszténység előtti időkbe nyúlik, a valláson alapul, de azon messze túlmutat. A fény születése, a téli napforduló különös jelentőséggel bírt az emberiség történetében, szinte azt mondhatni, mióta világ a világ. Vagy inkább, mióta az eszünket tudjuk. A természet körforgása, az év és vele az ünnepek ritmusa, az élet nagy misztériumai közé tartoznak. A téli időszak pedig – elméletileg – az elcsendesedés, a szellemi, lelki újjászületés, a lelassulás, a feltöltődés ideje.
Legtöbben erre, nyugalomra, feltöltődésre vágyunk az általában mozgalmasra sikerülő adventet követően, amikor leszáll a „csendes éj”. Amikor szusszanhatunk végre egy picit, amikor meggyulladnak a gyertyák, felcsendülnek a karácsonyi dalok, amikor gazdára találnak az ajándékok, amikor összeölelkezünk a fa alatt. Ilyenkor legszívesebben csak befészkelnénk magunkat egy csendes, meleg zugba, mondjuk a kandalló vagy a cserépkályha mellé. Valahol belül tudjuk, hogy nem lehet büntetlenül folyamatosan pörögni.
Barátokkal, nem egészen tudományos alapon arról beszélgettünk, hogy az ember valószínűleg szorosabb rokonságban állhat a medvével, mint amire korábban gondoltuk. Egyetértettünk ugyanis, hogy valószínűleg csak a forró égövi ember származik a majomtól, aki az örökös napsütésben vígan tud ugrabugrálni évszaktól függetlenül, de itt a mérsékeltebb égtájakon, a téli sötét, hideg, rövid napokon nem rohangálni, hanem lelassulni, pihenni vágyunk. Téli álmot aludni, mint a medve. Volt, aki azt mondta, nem kizárt a gólyákkal és az egyéb költöző madarakkal való rokonság sem, mert ő például, ha tehetné, január körül felkerekedne, V-alakban nekivágna a trópusoknak, és a szeretett anyaföldet néhány átmeneti hónapra elcserélné valamelyik pálmafás tengerpartra, hogy ott lassuljon le, kitéve magát mindenféle gonosz UV sugárzásnak.
Mindazonáltal megállapítottuk, hogy sem medvék nem vagyunk, sem gólyák, de ilyenkor, amikor a leghosszabbak az éjszakák, mégiscsak valami másra van szükségünk – fizikailag és lelkileg is – mint Szent Iván éj környékén.
A világ hihetetlen tempóban változik körülöttünk, de az ember evolúciójának üteme, aligha képes a technika fejlődésével lépést tartani. Ebbe belegondolva érdekes felfedezéseket tehetünk. Anyukám gyakran hasonlítja össze hipermodern korunk emberének életét „példaképének” az ősasszonynak az életével. Jó, a kardfogú tigrist viszonylag ritkán emlegeti, mint ideális szomszédot, de például a nagyobb családi ebédeket követően rendszeresen előjön az őskori lakomák képe, amikor is a csontok leszopogatását követően az ősasszony a mohos fatörzsön hátra dőlve a többiekkel együtt csak bámulta a tüzet és még véletlenül sem jutott eszébe senkinek, hogy mosogatni kellene. Nem volt mit. Ha meg, akartak egymástól valamit, azt nem ki nem mondott elvárások, utalgatások, sugalmazások formájában közvetítették, hanem egyértelműen közölték. Valószínűleg ismeretlen volt a manipuláció, és nemigen volt félreértés. Ha pedig a „szomszéd” látogatásától kissé stresszesek lettek, sprinteltek egy jót, levezették a feszültséget, és ha nem lett belőlük vacsora, akkor az élet szépen ment tovább. Ha lett, akkor is. Nem bonyolították túl, de lassan mégis megindult a változás, amitől biztonságosabb és könnyebb lett az élet.
Aztán valahogy az ipari forradalom körül felpörögtek az események. És mintha már jó ideje nem lineárisan, hanem exponenciálisan növekedne a tempó. Emlékszem, középiskolás koromban volt egy műsor a rádióban, ahol az volt a szlogen, hogy „Kapcsold az ötödik sebességet!” Amikor a Kárpát-medence útjain a négy sebességes autók voltak többségben, ez a felszólítás egyenlő volt azzal, hogy haladj a korral, vedd fel a tempót. Ma már a hatodik sebesség is természetes, mégis egyre több a figyelmeztetés, hogy lassítsunk. Hogy vegyünk vissza a tempóból, hogy kicsit vonuljunk vissza a barlangunkba, mint az ősember. Vagy a medve.
Bármelyik nyugodt délután, vagy csendes éj alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk azon a sok magunk gyártotta fölösleges feladaton, amitől görcsösek és feszültek vagyunk. Átértékelhetjük a felelősségünket mások igényeinek kielégítése kapcsán, az elvárásoknak való megfelelni akarás eredményét. Hol van az a bizonyos sokat emlegetett arany középút? Amikor annyit teszek bele a dolgokba, amennyit valóban megérnek. Kinek jó az, ha az ünnepnek akkor örülünk igazán, ha elmúlt, ha a vendégeknek akkor, ha elmentek.
Az ünnep akkor szép, ha bensőséges, ha meghitt. Bármennyien vagyunk is együtt. Még állnak a karácsonyfák, még nem hervadtak el a koszorúk. Teremtsünk magunknak nyugodt, csendes estét: áldott, békés ünnepet. Gyújtsuk meg a gyertyákat, lassuljunk le, és miközben nézzük a lángot figyeljünk befelé. És felejtsük el a mosogatást.
Gömb+villám
