Nézd a világot, annyi milliója…

Mostanság divatos gondolat, hogy az itt és mostban kell élni, megragadni a pillanatot, meglátni a jelen szépségét, a jelenben rejtőző lehetőségeket. Azt hiszem, nagy baj nincs ezzel a dologgal, hiszen igen, most kell még a szüleinkre, gyermekeinkre, életünk párjára, a barátainkra, az egészségünkre figyelnünk, nem évek múlva sajnálkozni, hogy mennyi mindent elmulasztottunk. Egy beszélgetés során döbbentem rá, hogy ez bizony mennyire nem egyszerű.

Valami zavart…

Rég találkoztunk, és amikor összefutottunk megörültünk egymásnak. Kivételes pillanat – csak mérsékelten rohantunk, – volt pár percünk egymásra, hogy felvegyük a régen elejtett fonalat. Kívülről nézve minden rendben volt körülötte, rendezett családi és anyagi háttér, épp nyaralni készültek. Lelkesen mesélt, de valahogy disszonáns volt az egész. Hogy alig sikerült a projektet összehozni, a pénz meg úgy megy, hogy követni sem lehet, a gyerekek kezelhetetlenek, már előre fél a következő 10 naptól. De nagyon örül, hogy lát, mert a régi szép időkre emlékeztetem, és egyébként jól nézek ki, de hát én azt csinálom, amit szeretek, ő meg, hagyjuk is. Majd, ha sikerül kimenni Londonba legalább egy évre, akkor könnyebb lesz, mert itt se pénz, se megbecsülés és mindenki irigy és csak keresztbe tesz.

Semmi különös nem volt a beszélgetésben, mégis elérte az ingerküszöbömet és tudatosan figyelni kezdtem. Ahány ember, annyi féle, – nehéz, és nem is lehet pontos kategóriákat meghatározni, mégis néhány alapvető csoport megkülönböztethető.  

Múlt időben

Van egy jól ismert típus, amelynek képviselője szinte folyamatosan a múltban él.  A vele való beszélgetés egy időutazás. „Régen nagyon érdekeltek a műszaki dolgok, ha akkor lehetőségem lett volna tanulni!” „Mikor kicsik voltak a gyerekek, …” „Nem kellett volna beleegyeznem a költözésbe…” „De azért jól megmondtam neki akkor a véleményemet!” Egy adag sérelem, némi önigazolás, egy kis jóleső múltba révedés, – menekülés a jelenből. A de jó is volt, a mi lett volna, ha, illetve a mi minden lehetett volna romantikája.

A jövőben

A másik fő csapásirány, amikor egyfolytában tervez valaki, és a jövő elképzelt helyzeteire vágyik, vagy igyekszik rájuk felkészülni. „Majd, ha nagyok lesznek a gyerekek…” „Amikor összejön majd elég pénz,…” „Alig várom már, hogy végre…” „Ha majd vége a felújításnak/télnek/kezelésnek…” „Ha már nyugdíjas leszek” … Majd akkor. Addig halogatjuk a boldogságot, az elégedettséget. Addig mindig hiányzik valami. És jó sokszor el is mondjuk, nehogy elfelejtsük, hogy most még nem jó. Majd akkor.

Feltételes módban…

És persze vannak árnyalatok. Pl. a kicsit a jövőben élők, akik elsősorban a mostani feladatukon szeretnének túl lenni. Ők a gyerekeiket is hasonlóképpen szocializálják: „Ha megetted, megkapod” „ha kész a leckéd, megnézheted” „ha befejezted, megeheted”, „ha megkapom a jutalmat, megveszem”. Mindig a következő utáni pillanatra kell várni, ami most van, gyorsan elmúlik, és múljon is, mert úgysem érdekes. Ne is törődjünk ezzel, nézzünk előre! Ezt a mostani helyzetet túléljük, és akkor majd jó lesz. Vagy majd kijelöljük a következő jövőbeni pillanatot, amikor már tényleg.

A gyerek meg tanul, és lehet, hogy a kétjegyűvel osztás nem megy a fejébe, de ezt tuti meg fogja jegyezni. Hogy nem most, majd akkor… „És egyébként vedd meg most azonnal a pónit/kisautót/csokit, mert különben… te meg megveszed, mert akkor majd jó lesz. Jó lesz? 

Virtuális térben

Van egy egyre kevésbé különleges csoport is, a virtuális térben élők. Ők azok, akik nem a saját életüket élik, hanem a tévésorozatok és a közösségi oldalak világába rekedten elfelejtik megélni saját élményeiket. Régi barátok, ha összetalálkoznak az utcán, épp csak köszönnek, aztán sietnek haza, „mert kezdődik a sorozatom”.  Ők azok, akik ismerőseik posztjait bújják, illetve kedvenc szereplőik kalandjait jobban ismerik, mint saját családjuk hétköznapjait. „Hihetetlen, hogy megint hová utaztak!” „Nem hittem volna, hogy elveszi azt a nőt…!” „Na hallod, hogy a fiát is kitagadta!” „Fantasztikusak azok a lakások, nekünk sosem lesz olyan!” Tényleg kicsi az esély, hogy hátralévő életemet óceánra néző luxusvillában tengessem, ahol egy szokványos délutánon unatkozva szőhetném önző terveimet, a jóképű Jose Alejandróra várva, aki titkos szeretőjétől hazatérve leparkolná a Ferrarit, úsznánk egyet a medencében, majd… Mmm.

„Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz” írta Vörösmarty a merengőhöz.

Hol a probléma?

 Ez tehát nem mai keletű a probléma. Már ha probléma egyáltalán. Mert szerintem semmi baj nincs sem a múltban/jövőben éléssel, sem az álmodozással, ha közben elégedett, boldog mosollyal az arcomon közlekedem a világban, nem elszívom más energiáját, hanem feltöltődve sugárzom, adom tovább a saját boldogságomat, támogatva a környezetemet.

Ha viszont nem így van, érdemes elolvasni újra, végig Vörösmarty versét és elgondolkozni a 170 éves üzeneten. Megállni egy kicsit, körülnézni magunk körül és nem a „kétes távolban” keresni a boldogságot, hanem észrevenni a nagyszerűt a kézzelfoghatóban, a mosoly erejét, a jelen pillanat szépségeit. Hajrá!