Egy kedves, ifjúházas fiatal hölgy, aki a napokban tölti be a 30-at, zavart mosollyal osztotta meg kollégáival, milyen nehezen éli meg, hogy mindjárt itt a harmadik X. A „kicsivel” idősebbek elnézően összemosolyogtak: te jó ég, micsoda gondok!
Pedig tényleg. Manapság, amikor a fiatalság és a siker kultusza lebegi körbe a mindennapokat, amikor állandó a verseny, akkor a kor igenis probléma. Különös tekintettel a korral érkező, egyéb járulékos dolgokra, amelyektől már előre félni kell, amelyek elől nem lehet elbújni, amelyekkel folyamatosan szembe kell nézni. Mint például a ráncok, a plusz kilók, a felbukkanó betegségek, a különböző korlátok, az elmulasztott lehetőségek, a szűkülő perspektíva, a fölöslegesség érzése…
Nem tudom, hogy ez mennyire a mi korunk jellegzetessége, nem tudom, mi volt régen, de meg tudja mondani nekem valaki, hogy mostanság miért van annyi embernek baja saját magával? Változunk, sőt, öregszünk, igen, de szerintem csak az önsorsrontók szomorkodnak azon, hogy mindjárt vége a darabnak, ahelyett, hogy teljes szívvel élveznék az előadást.
Lássuk csak. Megpróbálok olyan viszonyítási pontokat keresni, amiktől jobban érzem magam. Nincs sok értelme a gyerekeim korosztályával versenyezni, vagy összehasonlítani magam azokkal, akik a Maldív-szigetekre járnak nyaralni, és más dolguk sincs, mint hogy csinosra koplalják, vagy tornázzák magukat, majd plasztikai műtétre készülve két havi fizetésemért vegyenek egy pár cipőt. A másik véglet sem működik. Az, ha a beteg, aszott, megkeseredett nyolcvan éves nénihez hasonlítom magam, akihez a szociális gondozó jár, mert a családja csak ritkán látogatja. Naná, hogy nem szívesen lennék a helyében.
De miért is akarnék cserélni bárkivel? Inkább megpróbálom a saját helyzetemet felértékelni. Ahogy halad az idő, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, már talán eleget ahhoz, hogy felfedezzem, hogy igenis jó nekem a saját bőrömben, és hogy megértsem végre, hogy a keresztemet azért kaptam, hogy attól erősödjek, és ne a másé után ácsingózzak.
Azt mondják, akik értenek hozzá, hogy tartós boldogság elképzelhetetlen a hála érzése, és pozitív gondolatok nélkül. Igazuk lehet. Akkor kezdjük is el összegyűjteni, hogy mi mindenért lehetünk hálásak. Ó ez nem is nehéz. Gyorsan megy. Sőt, még az is kiderül, hogy micsoda kincsek vannak a birtokomban. Hálás vagyok a gyerekkoromért, a gyerekeimért, a szeretetért, amit kaptam, és amit adhattam, a képességeimért, amiket fejleszthetek, az erőért, amivel leküzdhettem a nehézségeket, a lehetőségekért, amiket megragadhattam, az emberekért, akikkel találkoztam…
Milyen jó érzéssel tölt el, ebbe belegondolni! És lehet ezt konkrétabban, részletesebben is.
Most próbáljuk meg megtalálni, azt a 10 dolgot, amiért a mai napon hálásak lehetünk. Ez már nehezebb lesz, mert összességében – bár nem szabad ilyet mondani – azért ma elég pocsék napom volt. Mm. Olyat ér mondani, hogy hálás vagyok azért, hogy nem éhezem, meg hogy nincs háború? Nem, ez nem hiteles, még ha igaz is. Olyat kell mondanom, ami ma történt, és amiért hálás vagyok.
Kicsit lehet, hogy meg kell erőszakolnom magam, de csak sikerül összehoznom! Ha a negatívumokat sorolnám, biztos nagyon tudnám sajnálni magam, pedig nincs miért!
Hálás vagyok érte, hogy beszélgethettem a fiammal. Hálás vagyok azért is, hogy kimaradt az ebéd, mert így még jobban esett a vacsora, hálás vagyok, hogy együtt nevethettünk a kollégákkal, hogy ebben a zimankóban meleg lakásba jöhettem haza. Hálás vagyok azért is, hogy a legrosszabb pillanatban volt, akit felhívhattam telefonon. És azért is, mert sütött a nap, amitől mindig jobb lesz a kedvem. Hálás vagyok azért is, mert rátaláltam arra a gyakorlatsorra, ami segít, hogy elmúljon a nyakamból a fájdalom. Hálával tölt el a tudat, hogy vannak, akik ma is számítottak rám, és nem csalódtak, hálás vagyok azért, hogy be tudtam fejezni a munkámat határidőn belül. Hálás vagyok azért is, hogy munkából hazafelé felmerülhetett bennem, hogy bemegyek a boltba valami akciós dolgot vásárolni, és még hálásabb vagyok azért, mert végül képes voltam lebeszélni magam erről. Ez máris több, mint 10 dolog, és még csak most kezdtem belejönni.
Vannak, akik folyton panaszkodnak. Mintha divat lenne elégedetlennek, sajnálatra méltónak lenni. Olyannak, akinek semmi nem sikerül, akinek valahol mindig nagyon fáj, akinek semmi érdekes, szép dolog nem jut az életben. Akit becsaptak és kihasználtak. Velük nem történt semmi jó? Egy kis gyakorlással nekik is sikerülhet megtalálni a pozitívumokat a nehézségekben, a kellemetlen pillanatokban is. Egy kis akarattal hozzászoktathatjuk magunkat, hogy a rendszeresen, mondjuk mindennap végén, megkeressük azt, amiért hálásak lehetünk. Ha igazán értékelni akarjuk az életünket, és mérlegre tenni a múltat és jelent, igyekezzünk a jó dolgokra koncentrálni. Biztos, hogy így sokkal jobban fogjuk érezni magunkat, és a környezetünk vissza fogja tükrözni a belőlünk áradó elégedett derűt. Márpedig, ha ez sikerül, akkor csatlakozhatunk azokhoz, akik vidáman bandukolnak át az sokadik X-en, akik hálásan, elégedett nosztalgiával néznek vissza, és érdeklődve, tettre készen tekintenek előre is.
A gyógyító nevetés…
