Pipacsok és a tao

Ha felveszem a világ ritmusát, nehezemre esik fékezni és megállni, pedig várakozás közben rengeteg minden történhet. Ott van mindjárt a várakozás nyugalma, ami, ha elengedem a tudatot, hogy nekem mennem kell, csinálnom kell valamit, békével tölt el. Lehetőséget teremt arra, hogy észrevegyem, ami a rohanásban elsikkadna. És ott van a vágyakozás izgalma. Na, ez a bizsergető feszültség igazán olyan, ami sokszor jobb, mint a beteljesülés. Micimackó ezt Benjamin Hoff Micimackó és a Tao című művében úgy nevezi: a mézevés előtti pillanat. A pillanat, amelyet fölösleges sürgetni, sőt, sokszor még jobb egy kicsit húzni is az időt.

A pipacsok…

Egy fotókiállítás képei voltak, főleg a Kárpát-medence gyönyörű tájainak képei. Semmi különös. Még csak nem is igazán művészi fotók, ott a vármúzeum folyosóján. Nem miattuk mentünk be, de ha már ott voltak… Párás erdő képe, havas csúcsok, rét, felhők, városrészletek. Sokat nem időztem egyiknél sem. Mintha egy-egy ablak mellett haladnék el, melyből szép, de nem különösebben megragadó a kilátás. Az ilyesmi térben, élőben az igazi. És akkor ott volt az kissé felnagyított fénykép arról a néhány pipacsról. Egészen közeli képek. Lángoló piros virágok, a napfényes zöld háttér előtt. Puha, szőrös szárak, amelyek alig bírják el az áttetsző szirmú, nagy virágfejeket, a bomló bimbókat. 

Ha normális tempóra lassulok…

Ezért is szeretek időnként kiállításra, koncertre, múzeumba menni, mert olyankor nem sietek, és ha normális tempóra lassulok, könnyebben megszólít valami. Egy arc, egy szín, egy ritmus, egy mozdulat. Ahogy akkor ott, az a pipacsos kép. Megálltam. Barátnőmmel voltam, akit a zordon Kárpátoknak vadregényes tájai nyűgöztek le. De mit nekem, én egy semmi különös kis vadvirágtól varázsolódtam el. Emlékeket, illatokat ébresztett a kép. Ujjaim végében éreztem gyerekkorom ártatlan kis gonoszságát, amikor a feszes külső héjat lebontom a bimbóról, hogy kiboncolhassam a ráncos, gyűrött sziromleveleket, amiket megpróbálok kisimítani, de amelyeket aztán inkább szétszaggatok. Emlékszem, milyen szépen szakadnak! Aztán ott az érzés, hogy sajnálom, hogy bántottam. Belőle sosem lesz már virág. Igazi virág, amin méhecske legelész, ami a szellőnek bólogat, vagy amin a pillangó megpihen. A pillangó, melyet ugyanúgy nem szabad kibontani hamarabb a bábból, mint ahogy a pipacsot a bimbóból. Vajon miért sürget(t)em az időt? Kíváncsiság? Türelmetlenség? Az eszemmel tudom, hogy mindennek megvan a maga ideje, de az idő már csak olyan, hogy vagy rohan, vagy csigalassúsággal mászik.

A mézevés előtti pillanat

Ki kell élvezni a várakozást. El lehet képzelni a vágyott célt, ízlelgetni lehet lélekben, találgatni, milyen lesz. De bírni kell a kínzó, tehetetlen várakozás feszültségét is. Ki kell várni a kérdésre a választ, fegyelmezetten túl kell élni a csendet, az időt, ami megelőzi a megérkezést. Gyerekként ez nehezebb. Felidéztem, ahogy céltudatosan elindult a kezem, hogy szétbontsam a bimbót, mert annyira jó lelkes izgalommal bontogatni, aztán amikor szétszedtem, a beteljesülés után ott maradt előttem a halott virág és a kérdés: megérte? Erre vágytam?

Meddig tart a csoda?

A megfelelő pillanatot kivárni nem egyszerű, egyszerre művészet és felelősség. Kevesen értenek hozzá. Manapság mindent gyorsan szeretnénk, a fiatal generációk pedig még és még gyorsabban. Nehezen értjük meg, hogy várakozni fontos, hogy az érték is lehet. Ritkán éljük meg élvezettel a várakozást magát. Hányszor hallottam már ismerősöktől, hogy utálok várni! Utálnak várni, de folyton vágyakoznak valami után. Jó lenne egyből ott lenni a célban? Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok?  Ha például meglátni és megszeretni valakit egy pillanat, akkor a következőben már meg is csókolom, és mire várjak, beteljesítem a vágyat, majd jobban megnézem, – és inkább újra körülnézek. Szétboncoltam megint egy pipacs bimbóját…

B. Hoff könyvében ezt így foglalja össze: „Valahányszor elértük a célt, úgy találjuk, hogy nem is olyan izgalmas, mégis azonnal ráhajtunk, hogy elérjük a következő, az utána következő és az az utáni következő célt. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a célok nem számítanak. Nagyon is számítanak, már csak azért is, mert miközben elérni igyekszünk a célokat, fejlődünk, s végül bölcsebbé, boldogabbá válunk … Ám ettől eltekintve is, a folyamat az, ami igazán fontos.” A folyamat, az út, a célokért való küzdelem, a cselekvő, vagy szemlélődő várakozás.

Folyton vágyakozunk valami után. Új ruha, új partner, karcsúbb derék, mindig a legújabb kütyü… Fel-felrémlik, hogy de jó is lenne. Dolgozunk érte, áldozatokat hozunk, hogy megszerezzük. Aztán amikor megvan, nagyon hamar természetessé válik. Biztosan így kell lennie? Hasznos lehet időnként figyelmeztetni magunkat, hogy hálásak legyünk azért,  amink van, hogy megtanuljunk várakozni, és ne felejtsünk el vágyakozni. Arra is, ami már a miénk!

Fotó: GK. saját