Jó nőnek lenni igen nehéz, de nem lehetetlen…

Széchenyi után szabadon

A legnagyobb magyar gondolata jutott eszembe, amikor nőnap kapcsán azon kezdtem gondolkodni, milyen is nőnek lenni. Ő mondta egykor, hogy „jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen”.

A múltkori írásom után többen jelezték, hogy tényleg, mennyi baja is van magával egy nőnek. Hogy tényleg sokan mennyire kevéssé vagyunk hálásak a remek adottságainkért, és mennyire felnagyítjuk a hibákat. Hogy mennyire elégedetlenek vagyunk magunkkal és mennyire kritikusak másokkal. És hogy azért jó tudni, hogy ez mással is így van. Jó tudni, de nem hiszem, hogy azért jó, hogy megkönnyebbülten elbújjunk a sorsközösség nyújtotta fedezékbe, hanem inkább azért, hogy tudatosodjon bennünk a dolog, aztán megérjen a változásra.

Élvezettel figyelem a környezetemet, és látom, mennyire mások vagyunk. Például férfiak és nők. Bár nyilván nincs teljesen igazunk, nőként sokan és sokszor gondoljuk azt, hogy mennyivel egyszerűbb a férfiak élete, mert egy átlag férfi egyszerű, mint a faék, kielégíti a szükségleteit és nem bonyolítja túl a dolgokat. Legfőbb célja, hogy jól érezze magát, és ez általában sikerül is neki, mert a boldogságához nem szükségeltetik feszes has és hibátlan frizura, szőrtelen vádli, divatos cipő, kencék és ékszerek. Nem keresgéli elkeseredetten a kulcsát a feneketlen táskájában, mert minden szükséges holmija belefér a zsebébe, és reggelente csukott szemmel, két perc alatt is fel tud öltözni. Elég, ha egy hajszállal szebb az ördögnél, nem kell a külseje miatt görcsölnie, és nem is teszi, nem méricskéli magát a többi férfihez, úgy jó, ahogy van, és látszólag nem különösebben zavarja, ha bárki megjegyzést tesz a külsejére.

A nő persze bonyolultabb, ebben mindenki egyetért. Ahogy abban is, hogy (bár nyilván van kivétel, de) szereti túlpszihologizálni az életét, hogy maximalista, elégedetlen és kiszámíthatatlan. Tetszeni akar, megfelelni a fél világnak, de leginkább saját magának. Ha reggel, vagy amikor épp nem érzi jól magát a bőrében, – és ez viszonylag gyakran előfordul, – azt mondja valaki, hogy „de szép vagy!”, tuti, rávágja, hogy „Jajj, ne má’, pocsékul nézek ki!” Viszont egy apró megjegyzés a „kerek popsira” már kiveri a biztosítékot, hogy „Ugye! Tudtam, hogy kövérnek tartasz!” Mert az biztos, hogy jobban nézek ki, mint az a „másik”, mégsem mutogatom magam, de ha „olyan” lábam lenne, biztosan nem vennék fel rövid szoknyát, és nem is értem, mégis mit esznek „azon” a nőn a férfiak.

Lehet, hogy pont azt, hogy az „olyan” lába nem zavarja, és önfeledten táncol, hogy kibékült a teltebb alakjával, és nem savanyú arccal számolgatja a kalóriákat, hanem keveset, de jóízűen eszik. Lehet, hogy pont azt, hogy sugárzó mosollyal köszöni meg a bókot, és hogy nem feszeng a kócos haja, vagy a kissé gyűrött ruhája miatt (amit a legtöbb férfi amúgy sem vesz észre). Lehet, hogy azért vonzó, mert nem kritizál mindig valakit, vagy valamit, hanem örül annak, ami van, és helyén kezeli a kritikát.

Mert az egészséges önértékelés vonzó! Ha elhiszem, hogy – a szó nemes értelmében – jó nő vagyok, mások is hamarabb elhiszik rólam. És ha elhiszem, hogy (elméletben) nőnek lenni jó, egyszer csak jó lesz nőnek lenni (a gyakorlatban is)! Mert az, hogy nő vagyok, egy adottság, egy állapot. Nem lehetetlen, de szerintem fölösleges küzdeni ellene. Küzdeni ebben az esetben is azért érdemes, – megint csak szerintem, – hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a helyzetből, hogy ne csak nő, hanem Nő, legyek. Ne csak biológiailag, hanem klasszikus értelemben is. Gyengeségében is erős, szépséghibáival, korával együtt is ragyogó…

Mert nőnek lenni igenis jó! Akkor is jó, ha néhány férfi ismerősömet megkérdezve, hogy szerintük miért jó nőnek lenni, azt az egybehangzó választ kaptam, hogy (talán az anyaságon túl) fogalmuk sincs. Akkor is, ha – mondjuk a női ruhák zsebtelenségével szembesülve, vagy a női táska mélységeiben kotorászva, esetleg a „piros betűs” napok környékén, – időnként megfogadom, hogy legközelebb csakis férfinak születek. Akkor is, ha tudom, hogy a férfiak még mindig többet keresnek ugyanazért a munkáért, és akkor is, ha eszembe jutnak a klasszikus sztereotípiák a női és férfi feladatokról. Persze, tehetek azért, hogy kiegyenlítődjenek a dolgok. Például rendet rakhatok a fejemben. Mert, ha a lázas emancipációban nem csak ügyesen bebizonyítom, hogy én is érek annyit, mint egy férfi, hanem ezen túl meg is mutatom, hogy tulajdonképpen senkire nincs szükségem, legkevésbé egy tökéletlen pasira, akkor ne csodálkozzak, hogy a férfi nehezebben látja meg bennem a nőt, – magában pedig a férfit.

Nőnap van. Sokak szerint nem igazi, hanem mondva csinált ünnep. Akárhogy is, rajtam múlik, mit kezdek vele. Elháríthatom a virágot, a köszöntést, de örömmel el is fogadhatom. Felfedezhetem és megmutathatom magamban a Nőt, örülve, ha más is felfedezi, vagy nem tudva, mit kezdjek vele, elrejthetem. Örülhetek, annak, ami van, vagy elégedetlenkedhetek…

Így, a tavasz illatát, az újjászületés ígéretét érezve, könnyebb észrevenni, mennyire jó élni, hogy milyen jó embernek lenni! Könnyebb a napsütésben, rügyfakadásban, madárdalban mosolyogni, és szépnek látni a világot, benne pedig ragyogónak, igazi nőnek érezni magamat is! Felfedezni és megélni, hogy milyen nagyszerű nőnek lenni. Még ha néha kétségkívül nehéz is…