Találkozások a hegyen

A Vereckei-hágónál jártam…

Nemrégiben, egy ragyogóan napos vasárnap délután autóbusszal zötyögtünk föl a méltán nevezetes kárpátaljai „úttalan utakat” képviselő szerpentinen nemzeti emlékhelyünkhöz, ahol a szobor most épen, egészben, nacionalista ukrán provokációtól mentesen, teljes pompájában áll egy kis tisztáson, a hegytetőn. Lehet, hogy eretnekség, de bevallom, még ha ismerem is a szimbolikáját, engem nem nyűgöz le igazán az emlékmű, viszont elfogadom, hogy valaminek lennie kell, hát ez van, ezt kell szeretni. A táj viszont meseszép. Sétára, túrára hívnak az arany ősz színeiben pompázó lombos, bokros, fenyő pöttyözte hegyoldalak, a kaszálók és a hagyományosan felrakott szénaboglyák.

Ezeréves határ – sokéves hagyomány

És akkor a szerpentinekről eszembe jut a Tátra. A családdal és barátokkal most már sokadik éve nyár végén elindulunk Zakopanéba, és hegyet mászunk. Ez egy furcsa kapcsolat az ezeréves határgerinc és köztünk. Mert évről évre felmerül a kérdés, hogy megyünk-e, de ez tulajdonképpen nem is kérdés. Mert megyünk, bár mehetnénk az ellenkező irányba is. A tengerhez, ahol már hosszú évek óta nem jártunk. De valamiért a családom folyton leszavazza a vizet, és marad a kő. A kő marad… A hegy, amely ott magasodik fenségesen, és ugyanúgy titkokat rejt, és ugyanúgy hívogat, mint a tenger. Hát jó. Másszuk meg az idén is.

Mit keresek én itt?!

És készülődünk lelkesen, pedig mindig ugyanaz vár: szikla, kő, meredekség, semmi árnyék, semmi menedék. Ha süt a nap, meleg, ha esik, ha fúj, akkor hideg… Általában abban a hitben ringatom magam, hogy pozitív személyiség vagyok, és igyekszem mindenben megtalálni az előremutatót, a derűt, a lelkesítőt, de ott a Zakopane fölé magasodó meredek, kopár hegyoldalnak úgy az egyharmadánál – amikor csapatunk fiataljaiban felbuzog valami ősi zergevér, és elszökellnek felfelé – elfogy a lendületem, és komor gondolataim támadnak. Mit keresek én itt? Egyáltalán hol vagyok? Hogy a komfortzónámon kívül, az biztos! Nem volna jobb lent, a tóparti menedékház előtti asztalok egyikénél az isteni almás pitét majszolva, gyöngyöző vagy gőzölgő italt kortyolva megbeszélni a barátokkal a világ kis és nagy dolgait? Vagy csak úgy hallgatni a csendet? Akkor és ott úgy érzem, hogy határozottan jobb volna!

A cél még elérhetetlenül messze van

…de visszafordulni már nem lehet. Meleg van, sehol egy halvány árnyék, fújtató, lihegő lengyel „kollégák” jönnek szembe, és köszöngetnek szokásos turista módra. „Dzsindobri”, mondom én is megadóan, mérsékelt lelkesedéssel, amúgy nem szólok senkihez, egy ideig még pufogok magamban, hogy jövőre biztos, hogy a tengerhez megyek. Keresem az okát annak, hogy miért jöttem megint, mert biztosan jó oka van, csak talán a fáradtságtól nem látom.

Azért jöttem volna, hogy a gyerekeim és a barátok, no meg az otthon maradtak előtt majd eldicsekedhessem azzal, hogy egy nyolcórás túrán mentünk a hegyen huszonakárhány kilométert, és „húdemekkora” szintkülönbséget tettünk meg? Biztos nem! Ki a csudát érdekel?! Úgy érzem a meredek emelkedőn, hogy végem van, nem bírom tovább, pedig túravezető barátunk szerint még öt óra a célig. De még a csúcsig is van kettő. A fiatalokat már rég nem is látni, mi, többiek mosolyogva-szuszogva várjuk be egymást, de alig szólunk, mert kifogytunk a szuflából. Vagy megyünk, vagy beszélgetünk. Hát megyünk, és ha már megyünk, menjünk jókedvűen. Biztos ebben is akad valami szép, ha már hatodik éve itt vagyunk.

A túra az élet metaforája

Lássuk csak… És lassan megint rájövök arra, amire minden évben, hogy mennyire gyönyörű az egész út, és hogy a feltett kérdések menynyire értelmetlenek. A túra valahogy az élet metaforája. Küzdés, lelkesedés, fáradtság, egy kis múló csüggedés, támogató szeretet, építő találkozások. Itt is meg kell találnom azt, amitől szép. Elkezdek körbenézegetni, és észreveszem, milyen ragyogóan süt a nap. Feltűnik, hogy ha visszanézek, milyen lélegzetelállító a panoráma le a völgyre, a tóhoz. Kortyolok a langyos, de frissítő vízből, és bevillan, hogy milyen öröm, hogy nem fáj a térdem, mint tavaly. És máris jobb kedvvel megyek. Megyek, de nem akarom legyőzni sem a hegyet, sem magamat, pláne nem az időt, amelytől látszólag minden évben magasabb lesz a hegy. Nem akarok legyőzni senkit és semmit, csak találkozni szeretnék, együtt lenni. A természettel, a többiekkel és magammal.

Amikor megérkezem – magamhoz

És máris elmúltak a kételyek, és a lelkemben ismét kisüt a nap. Megyek, de nem rohanok a többiek után, elengedem a fürgébbeket, a magam tempójában haladok, és miközben kibékülök a tájjal, befelé is figyelek, egyszer csak megérkezem. Magamhoz. Átgondolok, átértékelek sok mindent. Amikor biztonságosan és megfontoltan, de a saját határaimat feszegetem, egyszer csak máshogy látom a világot. Ha lent maradok a menedékháznál, sosem nézhetek rá innen fentről a tóra. Pedig csodaszép! És jó találkozni saját magammal.

Amikor átbillenek a holtponton, megtalálom az egyensúlyt a kint és bent között, már lelkesen megyek, az útra koncentrálok, őszintévé válik a mosolyom, és elégedett vagyok. Ez a boldogság. Hogy a gyerekeim büszke örömmel köszöntenek fenn a hegytetőn, már „csak” a szívmelengető ráadás.

2017. október 19. Családi Kör