Kettősségből egység – avagy mit kezdjünk a félelemmel?

Előrebocsátom, hogy nem célom a kérdést megválaszolni, inkább keretet adnék a (közös) gondolkodáshoz. Mert a mostani helyzet (is) sok gondolatot ébresztett.

Egy választás után könnyű belecsúszni abba, hogy az egyik oldalon ünneplünk, a másikon magunkba roskadunk, hibáztatunk. De talán most nem ez a legfontosabb kérdés. Hanem az, hogy mit kezdünk a félelmünkkel – és látjuk-e, hogy ez a félelem most két egészen különböző irányba mozdult el.

Az egyik oldalon a gyász jelenik meg, a másikon az eufória. És bár első ránézésre ezek ellentétes érzések, valójában ugyanabból a gyökérből táplálkozhatnak: abból a hosszabb-rövidebb ideje jelen lévő szorongásból, amit az egyik oldal épp letesz, a másik viszont éppen most élhet át igazán.

Ez melyik film?

Mindkét oldalon megjelenik valamilyen mértékben és formában a félelem – csak más a narratíva. Sokszor mondjuk, hogy nem ugyan azt a mozit nézzük. És tényleg nem… Az egyik oldalon ott a 16 éve egyre erősödő autokrácia élménye, a másikon a háborútól, az energiaválságtól, az egzisztenciális bizonytalanságtól való szorongás. És nem tudjuk meggyőzni egymást, hogy nincs autokrácia és hogy nincs reális háborús fenyegetés. Mert mindkettőre vannak jelek, amit a bőrünkön, a zsigereinkben érzünk.

És talán van itt még valami, ami még erősebben összeköti ezt a két világot. Amikor a politika nem csak vélemény, hanem identitás lesz, akkor egy választás már nem egyszerű döntés, hanem visszaigazolás vagy elutasítás arról, hogy kik vagyunk. És ilyenkor a tét is megnő. Mert ha nem „az én oldalam” kerül hatalomra, az nem csak csalódás – hanem könnyen a biztonság és az önazonosság megingásának élménye is lehet. Minél erősebb a félelem, annál inkább kapaszkodunk ezekbe az identitásokba, és annál nehezebb lesz a másik oldalt nem fenyegetésként látni.

A sztoikusok szerint a tények önmagukban semlegesek – azzal, ahogyan értelmezzük, mi adunk nekik jelentést, jelentőséget. A vélemények pedig nem tények, mégis képesek meghatározni az érzéseinket. Nagyon is.

Mit látunk most?

Az egyik oldalon ott egy a sikert önfeledten ünneplő, karneválhangulatban feloldódó, összeölelkező óriási tömeg, jórészt (de nem kizárólag) fiatalok, akik megélik, hogy egyszerre dobban a szívük, a másik oldalon ott vannak csendben az értetlen, elbizonytalanodott, csalódott milliók, akik közül sokan talán úgy érzik, elvették tőlük az erős vezetőt, akibe a bizalmukat fektették. És ezen a szinten azért a többség biztosan nem gonosz, nem végletesen rosszindulatú, vagy szimplán ostoba…

Fontos megérteni, hogy ezek az érzések valósak, a probléma pedig talán nem is az, hogy félünk, hanem az, hogy közben nem értjük egymást. Ha csak lecseréljük ezt a félelmet egy másik történetre, akkor valójában nem változik semmi. Akkor ugyanaz a dinamika marad: mi félünk, és igazunk van – a másik fél pedig téved. De mi van, ha most nem a történetekkel kezdünk valamit, hanem az érzéssel?

Ha azt mondjuk, hogy most az Emberek a fontosak, nem a Felelősök. Mert lehet, hogy nem értünk egyet abban, hogy mitől „kell” félni – de abban talán igen, hogy milyen érzés félni.

A félelem önmagában sokáig nem tartható fenn. Egy ideig mozgósít, de hosszú távon kimerít és beszűkít. És éppen ezért válik különösen erős szervező erővé: minél inkább félünk, annál inkább igényeljük, hogy valaki értelmet adjon annak, amit átélünk, és irányt mutasson. Ezért minden valódi változás ott kezdődik, amikor nem kívülről várjuk a biztonságot, hanem elkezdjük belül keresni. Értékekben, jelentésben, felelősségvállalásban. Abban, hogy mit kezdünk azzal a helyzettel, amiben vagyunk.

Valaha „nemzeti együttműködésről” beszéltünk, miközben egyre mélyebb árkok jelentek meg közöttünk. Most újra itt állunk egy hasonló helyzetben. Az összefogás vágya megjelenik – de a kérdés ugyanaz marad: le tudunk-e mondani egy kicsit a saját igazunk kizárólagosságáról annak érdekében, hogy szóba álljunk egymással. És nem csak a felszínen.

Még egy fontos kérdés

Vajon kinek a felelőssége, hogy tudunk-e kapcsolódni? A politikáé? A közbeszédé? Vagy mindannyiunké, akik nap mint nap eldöntjük, hogy hogyan nézünk a másik emberre? Mert az is lehet, hogy a valódi fordulat nem ott kezdődik, hogy ki nyer meg egy választást. Hanem ott, hogy mit kezdünk magunkkal és egymással, a választás után. És talán akkor válhat lassan a kettősségből egység – amikor nem csak a saját félelmünket, hanem a másikét is képesek vagyunk meglátni.

(Fotó: Dan Farrell – Unsplash – szerk: GK)