Minden pillanatban valami véget ér, és azzal a lendülettel kezdődik is valami új. Ebben a ritmusban élünk, és annyira természetes ez a kezdet-vég-kezdet-vég-kezdet-… lüktetés, hogy folyamatosan nem is lehetünk ennek tudatában. Csak a viccben koncentrál a szőke nő séta közben, hogy jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb, és hogy kilégzés-belégzés-kilégzés-belégzés. (Bocs.) A valóságban, általában mindenféle tudatosság nélkül végezzük a rutin feladatokat, és ezért fordulhat elő, hogy nem is emlékszünk rá, hogy mit, és hogyan is csináltunk rövid idővel ezelőtt. Ahogy a zongorista ujjai maguktól futnak a billentyűkön, vagy, ahogy vezetés közben kezünk-lábunk automatikusan teszi a dolgát, ahogy a reggeli készülődés közben gondolkodás nélkül fogjuk meg a fogkefét, húzzuk fel a cipzárt, fordítjuk el a kulcsot.
A különleges megmarad, a szürke elvész…
Amikor valami a szokásos működésen kívül esik, az biztosan emlékezetesebb. Gyermekeim édesapja például sokkal ritkább vendég volt az óvodában, mégis a fiúk arra emlékeznek, hogy „amikor apa jött értünk…”. Azt hiszem, mindenkinek van hasonló élménye. Tudjuk, az a hír, ha a postás harapja meg a kutyát.
Az ünnepek azért is fontosak, mert lehetőséget adnak arra, hogy megtörjük a szokásos működést, és emlékezetessé tehessünk pillanatokat. Együttléttel, meglepetésekkel, finom falatokkal. Aztán ott van a véletlen faktor is. Próbáljuk meg felidézni például az elmúlt évek december 24-dikéit, vagy 31-dikéit. Biztosan jobban fog sikerülni, mint mondjuk az április 17-dikék felidézése, – persze, ha akkor is van valami jeles nap, akkor más a helyzet, – de a karácsonyok és Szilveszterek felidézése során is az az emlék lesz a legélesebb, amelyiken valami egészen különleges történt.
Amikor megkaptam a régóta vágyott korcsolyát, amikor majdnem felborult a fa, amikor váratlanul beállítottak Dezsőék, amikor elromlott a hűtő, amikor gyerekként, titokban könnyesre röhögtük magunkat Manci néni frizuráján, meg amikor szó szerint szénné égett a pogácsa. Vagy amikor a Géza kutya bejutott a konyhába, és amíg mi vidáman bontogattuk az ajándékokat, betegre ette magát a vacsorából, vagy amikor újév hajnalán, az ikszedik pohár után, Lajos bácsi vidáman kurjongatva mindenáron ki akart mászni a tetőablakon.
Megint a fogadalmak…
Aztán az ünnepek is véget érnek, és kezdődik megint a körforgás. Hogy legyen benne valami csavar, így újév táján sokan még fogadalmakat is teszünk, de amelyeket betartani általában csak a nagyon elszántaknak, a legkitartóbbaknak sikerül. Mi többiek pedig egy idő után megpróbálunk nem is emlékezni a kudarcra, de adandó alkalommal ismét fogadkozunk, hogy felkelünk reggel korábban, hogy leállunk a cigivel, nasival, itallal, számítógépes játékokkal, hogy elindulunk végre kocogni. Elhatározzuk, hogy majd dolgozunk rajta, hogy ne érezzük már olyan vacakul magunkat, ha szerepelnünk kell, vagy, hogy nem húzzuk fel magunkat semmiségeken, … végül megfogadjuk, hogy többé nem fogadkozunk, mert úgyis hiába.
Ahogy halad az idő, múlnak az évek, egyre több az emlék, egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy valami véget ért, és egyre kevésbé figyelünk arra, hogy a vég mindig valaminek a kezdete. Idősebb ismerőseim közül sokan valamiért előszeretettel gondolják, hogy számukra már csak a csendes vég maradt, és „éljenek csak a fiatalok”. Amikor hetven-egynéhány évesen anyukám azon poénkodik, hogy már nem vesz magának új kabátot, mert „minek arra a kis időre?”, vagy amikor 40 körüli egyedülálló barátnőim, vagy túlsúlyos ismerőseim legyintenek, hogy jól van ez már így, mert nekik úgysem sikerül, kicsit elszomorodom.
Ez már a vég kezdete, vagy a kezdet vége
– szokta mondogatni egy kedves ismerősöm. Van ennek értelme? Persze. Mindennek van értelme, amit megtöltünk tartalommal. Ha valami nincs rendben, tekintsük kiinduló pontnak a változtatáshoz. Próbáljuk meg valahogy tágabb perspektívába helyezni a dolgokat. Nemrég láttam egy pár perces kisfilmet, amelyben egy ősz, de egyenes tartású, fürge idős hölgy kiszállt az autójából, és mesélt. Azzal kezdte, hogy már több mint tíz éve jógázik, de amikor kilencven éves korában elkezdte, nem gondolta, hogy ennyire fogja élvezni. Tessék??? Aztán ott vannak a 80 éves testépítők, és a többiek.
Hát igen, ha a környezetünkben sokan panaszkodnak, érdemes inspiráló példákért távolabb menni, és semmiképpen nem hagyni, hogy belesüppedjünk a lemondó önsajnálatba, vagy hogy arra menjen el az energiánk, hogy kőbe véssük a megváltoztathatót.
Új év új élet.
Vagy a régi egy kicsit másként, hiszen teljesen ugyanúgy nem lehet. Akkor sem, ha most éppen minden tökéletes. A gyerekek nőnek, a feladatok változnak. Mi pedig élhetünk még jobban, még okosabban. Egészségesebben, derűsebben, optimistábban, aktívabban. Vagy éppen nyugodtabban. Tanulva a tapasztalatokból, de vállalva a kockázatot.
Amikor ezekhez hasonló történetekkel találkozom, eszembe jutnak saját halogatott terveim, már-már elfeledett álmaim. Le kellene porolni, ami még használható, vagy kitalálni valami újat.
Mert van, ami elmúlt, de van, ami most kezdődik. Előttünk az új év, az új lehetőségek. Meg a felelősség, hogy mit kezdünk velük…