Pygmalion, Bendegúz és a koszorú

Avagy, egy tanévnyitó margójára…

Egy a szórványban rendezett tanévnyitó ünnepség után tele vagyok benyomásokkal, gondolatokkal, érzésekkel, kérdésekkel. Ha felszínesen tekintek a dologra, akkor egy kedves kis műsor volt, amit a magyarul nem, vagy alig tudó gyerekek adtak elő. Kézenfogva jártak körben a fák lombján átszűrődő reggeli napfényben enyhe akcentussal énekelve: Koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú? … Ki kopog? Ki kopog? Találd ki, hogy ki vagyok! Egyszerre megrázó, lelkesítő, csodálatra méltó…

Közben eszembe jut, hogy megszámolom, hány tanévnyitón voltam jelen hány minőségben – diák, tanár, szülő, vendég – de feladom.

Új(tan)évi fogadalmak

Az érzés viszont kisért, hogy ilyenkor, mint Újévkor, vagy a születésnapokon mennyi fogadalom születik szinte minden résztvevő részéről. Mert minden kezdet egy új lehetőség, és most itt van megint az új tanév kezdete. Mert tudom, hogy változtatnom kellene. Jobban kellene figyelnem, tudatosabban kellene csinálnom a dolgaimat. Diákként megfogadom, hogy ebben a tanévben jobban koncentrálok, most majd beleadok mindent, időben megcsinálom a házi feladatot, nem utolsó pillanatban készülök majd a dolgozatokra vagy a vizsgákra. Szülőként fogadkozom, hogy na, az idén nem vállalok annyi feladatot, hogy ott lehessek gyermekeim mellett, hogy kikérdezem, átnézem a leckéket, támogatom a különórákat, elmegyek szülői értekezletekre, fogadóórákra…

Aztán ott van az a helyzet, amikor szülőként is az iskolapadot koptatom, mert beköszöntött az örök fiatalság kora, legalábbis az örök diákságé, mert hát a jó pap is holtig tanul, hát még az, aki komolyan veszi, vagy kénytelen komolyan venni korunk élethosszig tartó tanulásra vonatkozó felszólítását és lelkesen, vagy muszájból, de ismét tanulni kezd. Nyelvet, számítógépes ismereteket, új szakmát.

Képződünk és továbbképződünk…

És fogadalmak születnek, hogy rendszeresen együtt vacsorázunk majd, mert fontos az együttlét, hogy kevesebb „kockulást” engedélyezek a gyereknek is, meg magamnak is, (mert legyünk őszinték, én is tölthetném értelmesebb dolgokkal az időt), és abbahagyom a dohányzást, meg persze elmegyek kocogni, és lefogyok, de most már tuti leállok a nassolással és tudatosabban vásárolok, és sokkal több időt töltök a családdal, és jövőre végre kettesben is elmegyünk egy pár napra, mert aztán késő lesz…

A környezet meg elnézően mosolyog. Persze, felkelsz reggel és elmész futni, meg nem veszel több cukros löttyöt. Ugyan már! Aztán a be nem tartott fogadalmak következtében az amúgy is gyenge lábakon álló önértékelésed még jobban megroggyan, mert hát úgysem vagy rá képes. … Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú.   Mert ezek a dolgok így nemigen működnek. Hinnem kellene magamban! Aha, persze! Hogyan, amikor már a gyerekdallal kondicionálták belém, hogy az is elég a szomorúsághoz, hogy az vagyok, aki!? Mert minek fogjak bele, amikor nekem úgysem sikerül!?

És mi lenne, ha mostantól úgy tekintenék magamra, mint akinek sikerülni fog?  Ki kopog? Ki kopog? Találd ki, hogy ki vagyok? Tényleg, ki is vagyok én?

A pygmalion effektus

Kutatások igazolják, és mára már köztudott, hogy működik a Pygmalion-effektus, vagyis az önmagát beteljesítő jóslat. Ha támogatóan, úgy tekintünk gyermekünkre, tanítványunkra (és saját magunkra,) mint aki okos, tehetséges, mint akinek sikerülni fog, akkor jó eséllyel úgy is lesz, és fordítva. Ha folytonos kételyeinkkel elbizonytalanítjuk, ha nem hiszünk abban, hogy jól fog teljesíteni, akkor nagy valószínűséggel lassabban fejlődik, és nem fogja tudni kihozni magából a maximumot. Ennek belátásához nem kell sem kutatónak, sem pszichológusnak lenni, a zseniális feltaláló és üzletember Henry Ford vagy 100 éve azt mondta: Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz. És ma is igaza van. Közhely, de jó, ha tudatosítjuk, hogy saját sikereink legnagyobb gátjai saját magunk vagyunk. És gyermekeink sikere, vagy kudarca is azon múlhat, hiszünk-e bennük!

Bendegúz 8 éves volt.

Imádott mindent, ami a sporttal volt kapcsolatos. Benne volt az iskola atlétikai csapatában, a foci és a kosárcsapatban. Minden ment neki, amiben labda volt, vagy amiben gyorsnak, ügyesnek kellett lenni, egyéniben, csapatban, bárhogyan… Egyszer azzal állított haza, hogy nincs meg a létszám, és másnap iskolák közötti verseny lesz, ezért ő jelentkezett az úszó csapatba. Elképedve néztem rá! De Bendi, te nem is tudsz úszni! De tudok! – válaszolta dacosan. Kételyeim voltak, mert úszni elméletileg megtanult, de épp csak egy kéthetes úszótanfolyam tapasztalata volt a birtokában. Hát jó. Végül nem beszéltem le róla, hiszen a részvétel a fontos., de azért izgultam, hogy fognak alakulni a dolgok.

A versenyen az egyik legrosszabb időt úszta, de mindent beleadott és mindenki neki drukkolt és a végén együtt ünnepelt a csapat. A kisfiúval, aki megmentette a csapatot, az iskolát. Mert nélküle nem indulhattak volna, vele viszont sikerült a dobogó is.  Mert Bendinek nem voltak kételyei, ő csak lekesen ment, csinálta és hitte, hogy sikerülni fog. – én meg majdnem elrontottam.

Ébresztő!

Ki kopog, ki kopog? Az új tanév kopogtat, új lehetőségekkel, új esélyekkel. Találd ki, hogy ki vagyok!  Igen, kitalálom: te vagy az én okos, ügyes, csillogó szemű, lelkes, gyermekem, és hiszem, hogy nagyon büszke leszek rád. (Vagyok!) Még ha nem is sikerül mindig. (De majdnem …) Álljunk neki! Ne fogadkozzunk, csak csináljuk! Mert ahogy én is, te is meg tudod csinálni! (Még jobban is!) Koszorú, koszorú – nem is vagyok szomorú! 🙂

(A cikk eredetileg 2017. szeptember 1 – én jelent meg a vajdasági Családi Kör c. hetilapban)