Rózsaszín szemüvegben

Van egy napszemüvegem, amit egy kedves barátnőmtől kaptam évekkel ezelőtt.  Nem az a klasszikus fekete lencséjű, hanem világosbarnás árnyalatú, nem tudom, milyen rajta a bevonat, de nagyon szépen megszűri a fényt. Nem valami szuper trendi, de kinézetre kellemesen nőies, nem túl karakteres, és semmi extra. Szeretem.  Amikor felveszem, valahogy élesebbnek látom a kontúrokat. Egyszer egy erdélyi nyaralás alkalmával üldögéltem az anyósülésen és gyönyörködtem a tájban. Nem csendben, hanem lelkendezve, mert különlegesen festőiek voltak a hegyek, a patakok, az erdei utak, ahogy összeborultak a fejünk fölött a fák. Nézzétek milyen csodás! Látjátok, milyen fantasztikusak a fények? Addig-addig, amíg egyik kamasz fiam hátulról megjegyezte, hogy anya, tényleg szép, de szerintem ez nálad a szemüveg miatt van. Levettem a szemüveget és jót nevettem, mert igaza volt. Valóban, a szemüveg kiszínezte az amúgy is meseszép tájat, úgyhogy azután kézről kézre járt, hogy a többiek is kipróbálhassák, milyen a világ „rózsaszín szemüvegben”.

Az élet legtöbb eseményét mindenféle színes szemüveg nélkül éljük meg, a maguk sokszor zord valóságában. Nem véletlenül mondjuk a hétköznapokat szürkéknek. Pedig a világnak számtalan színe, a színeknek pedig számtalan árnyalata van. Lehet, hogy nem is a világgal van a baj, csak a sötét szemüveget kellene levennünk?

Lássuk csak! Ha elhatároztam, hogy a postán az a lenőtt hajú öreglány egy utálatos perszóna, és hogy a sarki bolt hentespultjában az a kövér bajszos figura csak a nagymellű szőkéknek ad rendes oldalast, akkor nehéz engem eltántorítani a véleményemtől. Úgyhogy jobb, ha nem is határozok el ilyesmit. Már csak azért sem, mert egy kis ismerkedést követően könnyen kiderülhet, hogy a postai Lujza néninél nincs kedvesebb, aranyszívűbb teremtés, és hogy a Józsi hentes a legviccesebb fickó, akit nem különösebben érdekelnek a nagy mellek, viszont három imádni való csemetéje van. Csak esélyt kell adni, hogy az ilyen dolgok kiderüljenek.

És mint annyi mindent, ezt a kalandot is magammal kell kezdenem. A felismeréssel, hogy valami nem jól működik, majd az elhatározással, hogy esélyt adok. Mondjuk, eleve azt feltételezem, hogy jól alakulnak a dolgok, hogy segítőkész lesz a hivatalnok, hogy nem ver át a zöldséges, hogy fizet a vevő, hogy lelkiismeretes az orvos, hogy türelmes a tanítónő, hogy rendesen dolgozik a villanyszerelő. Persze a tapasztalat nagy úr. Mégis, ezen gondolkozva megint eszembe jut a néhány elemit végzett, sokat megélt nagymamám, aki olyan megingatatlanul hitt az emberekben, hogy sokszor nem voltam benne biztos, hogy ugyan arról az illetőről beszélünk. És szinte mindig igaza lett, mert az történt, amire számított: kedvesek voltak vele az emberek. Én is ezzel kísérletezem, mert szerintem az már csak úgy van, hogy jótett helyébe jót várj. Ha meg nem, akkor sem mondhatja senki, hogy én nem adtam esélyt, hogy nem próbáltam meg. Mit veszíthetek? Néhány fogcsikorgatós pillanatot, amikor megpróbálnám elvenni a saját kedvemet. Meg másét. Hát azért is felteszem a rózsaszín szemüveget, hogy szépnek lássam a világot, és cserébe kedves leszek!

Persze, ha eddig távol állt volna tőlem az ilyen viselkedés, biztosan furcsán néznének rám, ha hirtelen megváltoznék. Ahogy én is elcsodálkoznék, ha a házunkban takarító mindig rosszkedvű asszonyság egyszer egy péntek reggel mosolyogva fogadná a köszönésemet, és nem csak az orra alá mormolna valamit, amit rendületlenül köszönésnek értékelek. Engem tulajdonképpen nem zavar, ha ő morcos, de azt hiszem, mindenkinek jobb lenne, ha nem volna az. Elsősorban neki. 

A vicc szerint jobb a pesszimistának, mert ő csak pozitívan csalódhat. Hát, ebben lehet, hogy van valami, de akkor sem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki masszív pesszimistaként derűs és elégedett lenne. Mondják persze, hogy nem optimistának, vagy pesszimistának, hanem realistának kell lenni… Rendben. Lássuk a valóságot! De melyik oldalát?  

Ahol árnyék van, ott fénynek is kell lennie, úgyhogy a magam részéről, ha lehet, a valóság naposabb oldalát választom. Ha pedig látszólag nincs neki olyan, akkor felteszem a szemüveget, amivel szebbnek látom ugyan azt, amivel felnagyítódnak az apró kedves részletek, és amellyel megtalálhatom az árnyékban megbújó lehetőségeket.

Hogy konkrétan mikor lehet hasznos egy ilyen szemüveg? Mondjuk akkor, amikor mégis punnyadt gyümölcsöt kaptam. Szemüvegben rájövök, hogy nem érdemes bosszankodnom, mert csak a saját kedvemet rontom el, és nem érdemes keseregnem se, mert a pillanat többnyire rengeteg napsütötte felismerést rejteget. Például azt, hogy bár sajnálom, nyugodtan kidobhatom, mert nem fenyeget az éhhalál. Vagy hogy szerencsére tudom, milyen, amikor finom. Sőt, az is eszembe jut, hogy megvan a lehetőségem, hogy hamarosan egyek egy jót.

Szerintem mindenkinek van ilyen szemüvege. Ha nincs, akkor érdemes szerezni egyet. Ez is, mint annyi minden, fejben dől el.