Elengedés, harag, önzés

„A búcsú nagyon fontos. Különösen azoknak, akik maradnak.” (Jo Nesbo)

Önzőnek érzem magam. Szükségem lenne rá, és ő elment. Nem akart menni, mégis itt hagyott, és most már nem tudom megosztani vele, ami fontos, nem tudok hozzábújni, nem tud segíteni, nem tudom megölelni. Pedig milyen szép, milyen jó volt, amikor még együtt voltunk. De elment és elvitte a lehetőségét is annak, hogy bepótoljam, amit elmulasztottam. Elmulasztottam elmondani neki, bocsánatot kérni, megkérdezni tőle… Tényleg ennyire önző volnék? Kiről szól ez? Kire haragszom?

Nem haragszom. Már nem. Megnyugszom, de emlékezem minden évben, hogy soha többé ne haragudjak. Se a világra, se őrá, se másra, se magamra emiatt. Emlékezem, és emlékeztetem magam. Nem csak rájuk, akik mosolyognak a fényképeken, de akik már csak az emlékekben élnek, hanem arra is, hogy ne féljek. Ne féljek attól, hogy mi lesz majd, ha… Emlékeztetem magam arra, hogy az élet törékeny, és része az elmúlás. Természetes, elválaszthatatlan része. És hogy a küszöbön állni mindenkinek nehéz. Annak is, aki búcsúzik, annak is, aki búcsúztat, annak is, aki búcsú nélkül megy el, és annak is, aki nem akarja, nem tudja engedni az indulót.

A mottóul választott gondolat felkavarta az érzéseimet. Igen, nagyon fontos elbúcsúzni, mert a maradóknak az élete nem állhat meg. Maradunk, és végezzük a feladatokat, szeretjük azokat, akiket még lehet. Megyünk tovább az Úton, ehhez pedig búcsúzni kell, lezárni, elengedni a múltat. Ha érte nem tudok már mást tenni, mint hogy szeretettel emlékezem rá, akkor tegyem azt. De engedjem útjára. Elengedem őt is, aztán a haragot, a fájdalmat. Búcsúzom. Sokszor, minden nap búcsúzom, mert minden nap elmúlik valami, ami szép volt. Elengedem és miközben gondolatban búcsút intek, miközben emlékezem, már előre tekintek. De ilyenkor, november elején hangosabbak az emlékek.

November elején életre kelnek a csendes, néma temetők. Felfénylenek a mécsesek az alkonyatban, sötét sziluettek sétálnak, és kulcsolják imára kezeiket, hajtják le fejüket, és emelik fel emlékekkel telt szívüket. A gyerekeim is szeretik ezt az ünnepet, természetes, hogy mi is megyünk. Mert szép együtt lenni mindnyájan, jó érzés meghitten, csendben, de nem kötelező szomorúsággal emlékezni.

2017.11.