Elérkezett az én időm!

Újra és újra rácsodálkozom gyönyörű anyanyelvünk sokszínűségére, rugalmassága, a benne rejtőző rétegekre, melyek kibontása izgalmas kaland lehet az ilyesmire fogékony szellemnek, asszociációk garmadáját nyújtva a gondolatok szárnyalásához. Most éppen az idő volt a kiinduló pont, amikor a minap beugrott az egyik barátnőm egy aktuális probléma kapcsán mesélt saját, meglehetősen tipikus magánéleti nehézségeiről.

Régen nem találkoztunk, és meghallgattam a már ismerős történetet. Anyósával nem felhőtlen a kapcsolata, de a kiszolgáltatott helyzet, – merthogy férje szüleinek a házában élnek – meghatározza a kommunikációt, barátnőm úgy érzi, semmi nem jó, amit csinál, bárhogy igyekszik is, és hogy milyen nehéz, hogy nem mondhatja el a véleményét, mert mindent jobban tudó anyósa mellett folyamatosan nyelnie kell. Mindenki bíztatja, hogy majd idővel rendeződnek a dolgok, hogy vagy összecsiszolódnak, vagy eljön az idő, hogy elköltözhetnek, megteremthetik saját otthonukat. Ismerősöm dühödten szidta az önző anyóst, és szidott mindenki mást is. A bíztatókat, akik csak a levegőbe beszélve okoskodnak, és nem segítenek, és persze nem értenek semmit, kamasz gyerekeit, akik nem állnak mellé a „harcban”, a férjet, aki képtelen volt ennyi idő alatt összehozni egy önálló lakást. Szidta saját magát, hogy ennyi idő után sem tudta megszokni a helyzetet, de legfőképp az időt szidta, ami csigalassúsággal mászik a megoldás felé, miközben rohan, és ő már tessék, elmúlt negyven. Fogadkozott, hogy nem hagyja a dolgokat annyiban, és elszántan közölte, hogy biztos benne, hogy majd elérkezik az ő ideje, és majd jól megmutatja, hogy vele nem lehet így bánni, és majd jól visszavág.

Ekkor kezdtem a témától elkalandozni, megragadott az idő fogalma, amely olyan szépen simul bele a nyelvbe, és az életünkbe is. Az idő, amely nyelvtanilag egy egyszerű főnév, mégis sokkal több annál. Olyan valami, amely nem csinál semmit, mégis folyamatosan, megállás nélkül cselekszik, történik, működik, a maga emberi értelemből fogant módján. Az idő, amely állandóan jelen van az életünkben láthatatlanul, megfoghatatlanul, de amelyet mégis mindig szeretnénk megragadni (carpe diem). És ekkor kattant be a gondolat, hogy igen, tényleg elérkezhetne már az ő ideje, sőt, hogy már régen elérkezett, csak nem veszi észre. Mert az idő mindig érkezik, és halad, és elmúlik, de közben újra elérkezik. Minden pillanatban velünk van. Csak tudnunk kellene kezdeni vele valamit. Jól kellene (fel)használnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Azt hiszem, nem a visszavágás, hanem sokkal inkább az építés lehetősége az, amit én ebben a felkiáltásban hallok: Elérkezett az én időm! És mivel a világ megváltoztatását is magammal kell kezdenem, itt is a saját magam építése az elsődleges feladatom. Ha én erős vagyok, nyugodt, türelmes, akkor segíthetek másoknak. Vagyis: szükségem van időre, amikor feltöltöm magam, amikor visszatalálok magamhoz, amikor megtalálom a kibillent egyensúlyt.

Megkérdeztem a barátnőmet, hogy érzi, milyen szerepei, feladatai vannak. Először nem tudta mire vélni a kérdést, de egy kis segítséggel nekilátott összeszedni, és mint egy tortát, lerajzolta saját időbeosztását. A legtöbb időt a munkahelyén tölt, vagyis, ha meg kell határoznia magát, akkor főként tanár, aztán háziasszony, hiszen a második legtöbb idejét a főzés-takarítás-bevásárlás-stb. köti le. Ezt követi az anyaság, ami két gyerekéhez kötődik, majd a feleség szerep következik, mert, bár időnként nincs kedve, de azért kijár a férjével pecázni. Sok idejét leköti a meny-szerep, hiszen apósával-anyósával él, és ez is emészti az energiáit. A gyerek szerep már egészen kicsike, mert havonta látogatja csak a messze lakó szüleit, de gyakran telefonál. Amikor kérdeztem, hogy mi hiányzik, a barátait említette, mert rájuk van a legkevesebb ideje, erre a mostani beszélgetésre is alig tudott időt szakítani. Hm. És hol vagy TE? Mikor van időd magadra? És itt nem elsősorban arra gondolok, amikor elrohanunk a fodrászhoz, vagy bambuljuk az aktuális sorozatot, hanem arra, amikor elmerülök valami számomra kellemes elfoglaltságban. Kertészkedem, gyöngyöt fűzök, rajzolok, sétálok, csak úgy, vagy beülök a barátnőimmel egy kávézóba, félrevonulok egy jó könyvvel… Amikor kizökkenek a taposómalomból.

Az ÉNIDŐ, egy már egyre több helyen megjelenő új fogalom, amelyet mindannyiunknak be kell építenünk a szótárunkba. És az életünkbe. Érdemes elgondolkodni azon, hogy van-e köze a türelmetlenségnek, a feszültségnek, a csökkenő teljesítménynek ahhoz, hogy nem szánunk elég időt önmagunkra. Mert mindig csak adni nem lehet. Teret kell hagyni a feltöltődésre is. Észre kell venni, hogy elérkezett az én időm! Tudatosítanunk kell, hogy szükségünk van rá, a környezetünk is meg fogja érteni.