Ideje van a táncnak

Termeljünk endorfint!

Mi a közös a mozgásban (sport, tánc, kirándulás) a nevetésben, a pozitív gondolatokban (kreatív, inspiráló tervek, hála, elégedettség, szeretet) a napsütésben, a vidám társas tevékenységekben, a csokoládéban az orgazmusban és a csípős paprikában? Az, hogy segítik szervezetünkben az endorfin termelődését. Az endorfin közismertebb neve pedig: boldogsághormon. Felszabadulása az agyban a fájdalom csökkenésével, eufóriával, sőt, akár órákig tartó boldogságérzettel, jár. A sötét, szomorkás időszakokban receptre kellene felírni azokat a dolgokat, amelyek jobb kedvre derítenek bennünket, ha esetleg ösztönösen, vagy tapasztalatból nem tudnánk már magunktól is. Többnyire tudjuk.

A nagyböjt előtti utolsó napokban is sokféle mulatság ígérkezett, és akinek kedve volt, és tehette, biztosan táncra perdült és/vagy poharat ragadott. Bálok, karnevál, fesztiválok, disznótoros- és borkóstolók… Eszem-iszom, dínom-dánom, ahogy dukál. Ilyenkor a téli szürkeségben igazán szüksége van az ember gyerekének egy kis pezsgésre, hogy lendületet kapjon, hogy aztán feltöltődve könnyebben vészelje át a kikeletig hátra lévő időszakot. Hogy a hölgyek frizurát csináltathassanak, felvehessék szépséges ruháikat, és a férfiak is legjobb arcukat mutatva feszenghessenek nyakkendőikben, vagy jelmezekbe bújva mutathassanak fityiszt a szürke hétköznapoknak. Ezért hát, az ember találékony gyermeke, már több mint kétezer éve, kitalálta a farsangot. Akkor, amikor még biztosan semmit nem tudott a boldogsághormonról!

Már azt hittem, hogy idén kimaradok a forgatagból, amikor az egyik ismerősöm szólt, hogy jöjjek, mert este folk kocsma lesz. Mmm. Nagyon trendin hangzott, de azt gondoltam, egyszerűen tánc lesz az egyik kocsmában. Tévedtem. Nem kocsma volt és nem egyszerű tánc.

Varázslatos helyen varázslatos élmény volt. Magával ragadó, lüktető, testet, lelket megmozgató zene és tánc.

Egy kis ékszerdobozba hívtak, a Váralja múzeum-kávézóba, ahol az asztalokat kipakolták, hogy legyen hely a táncnak, és a terem szélén a 100 éves padokon üldögélve meg lehessen pihenni egy kis hűsítővel, és nézni a Kincső táncegyüttes táncosait, akik hagyományos viseletekben, virtuóz tánctudással varázsolták el a közönséget, hallgatni a történeteket és mulatni a pajzán székely mesén. Kultúrprogram? Az is. Egy kis szellemi-lelki kikapcsolódás. Aztán kezdődött a tánc. Az Állami Népi Együttes örökös tagja, Galát Péter magával ragadó vezetésével – szatmári, majd bonchidai. Kézen fogva körben, majd összekapaszkodva párban, profik és kezdők, fiatalok és még fiatalabbak, lazán mosolygók, és ezerrel koncentrálók, ügyesek és lelkes botlábúak. Pár perc könnyed, elegáns csárdás, kis keresztlépések. Igazi bemelegítés. Aztán gyorsítunk. Tíz-tizenöt perc múlva nem volt olyan, aki ne melegedett volna ki jócskán. Aztán még tíz perc és legtöbbünk erőnléti edzésen érezte magát, ahol olyan izmok is dolgozni kezdtek, amelyeknek addig a létezése is homályban volt, de közben olyan lépéskombinációkat produkáltunk, amit álmunkban sem hittünk volna. Nem gondoltam én közben semmiféle hormonra, csak éreztem a hatását. Boldog voltam!

Nem néztem, ki hány éves, ki, hogy néz ki, vagy hogy hogyan táncol, csak igyekeztem tartani a ritmust, és nem folyton a lépést, a forgást figyelni, hanem a többiekkel is összenézni kiizzadva, kifulladva, de szélesen mosolyogva, hogy aztán közösen elhatározzuk, hogy lesz folytatás. Kell, hogy legyen. A XXI. század másfajta pörgésében is őrizni kell a hagyományokat, hogy unokáinknak is legyen miből építkezni. Őrizni és tovább adni. Hogy ne csak múzeumokban lássunk népi viseletet, és régi filmeken, vagy folklórműsorokban néptáncot. És nagyon örülök, hogy soktízezer fiatallal együtt az én gyerekeim is élvezik a táncot, hogy ők is fontosnak tartják. Megnyugtató, hogy ők is ezt a nagyon is természetes formáját választják az endorfin termelésnek, és nem nyúlnak mesterséges anyagokhoz…

Jó tudni, hogy az Erdélyből induló néprajzkutató, a mindig derűs Kallós Zoltán, a „lélekmentő”, és társai nem hiába tették fel az életüket a néptáncmozgalom életre hívására és működtetésére. Jó azt hinni, hogy az elmúlt héten, éppen hamvazószerdán, 92 éves korában eltávozott Zoli bácsi talán elégedetten néz le az Égből a Kárpát-medencére, ahol határon innen és túl sok ezren fakadnak dalra, és perdülnek táncra, ha megszólal a hegedű vagy a cimbalom. Hálás szívvel, nagy tisztelettel búcsúzom tőle ismeretlen ismerősként, és elismeréssel gondolok mindazokra, akik tovább folytatják a munkáját.

Hamvazószerdán elkezdődött a nagyböjt, amikor a hagyományok szerint már nem illik mulatozni. Mert, ahogy ideje van a táncnak, ideje van a csendnek, a befelé fordulásnak, az emlékezésnek.

És ideje lassan, hogy megérkezzen a tavasz, hogy kisüssön a nap. Hogy már attól jobb kedvünk legyen, hogy csicseregnek a madarak, kipattannak a rügyek és kibújnak a földből a virágok. Addig viszont tegyünk meg mindent, hogy termelődhessen agyunkban az endorfin! Készüljünk a húsvétra testben és lélekben, örüljünk, sportoljunk, sétáljunk, mosolyogjunk… Mert ideje van a boldogságnak, az elégedettségnek is.