Megszakadok a röhögéstől
A hét végén együtt volt a család. Elmondhatatlanul élvezem, amikor mindenki otthon van, mert a mesélés, beszélgetések, nagy ebédelések mellett még legtöbbször sor kerül valami közös játékra, ami lehetőséget ad nagy közös nevetésekre is. Azt mondják, az intelligencia jele a fejlett humorérzék, és ha más jele nem is volna, ebből azt gondolhatom, hogy rettentő intelligens családom van. Most is, könnyesre nevettem magam valamin, nevettek a többiek is, aztán jön az a pont, amikor már azon nevetünk, hogy a másik nevet. Hasfájásig. Amikor már a rekeszizom nem bírja, amikor már elfárad az arcunk, és csak ráz a nevetés, mert annyira vicces az egész. Nem mesélem el, mert leírva nem olyan érdekes, de az adott pillanatban nem lehet mást tenni, csak kacagni. Őszintén, önfeledten, kizárva minden gondot, bánatot.
Akkor is, ha nem illik…
Pedig szomorúságból, betegségből, veszteségből is van elég. Sokan azt mondják, magukat is fegyelmezve, hogy nem illik „így” nevetni ilyen, meg olyan nehéz helyzetben, amikor ez, meg az történt. Márpedig nevetni fontos! Mert a nevetés gyógyít, oldja a feszültséget, kisimítja a lelket. És nem is kell hozzá feltétlenül valami óriási vicc. Lehet nevetni csak úgy is. A nevetés kedvéért. A jó érzés, a gyógyulás kedvéért. Ahogyan a nemrégen megözvegyült kedves ismerősöm mesélte: „hallgattam a drága uram kedvenc kazettáit, és olyan jókat mulattam a Hofi poénjain!”.
Nevetés, mint gyakorlat
És a nevetés működik, csak úgy is. Egyszer, vagy 20 éve, egy nagy nyílt jóga napon az volt a feladat, hogy nevessünk. Azt hittem, rosszul hallok, de nem, komolyan ez volt a feladat. Némi hitetlenkedés után valaki elkezdte, csak úgy mondani: ha-ha. Aztán egy másik: hahaha. Aztán erőltetetten nevetni kezdtek még páran. Az oktató bíztatott bennünket, hogy hajrá, kezdjünk bátrabban nevetni. Nem hittem, hogy működik, de megpróbáltam és is a többiekkel. Mosolyra húztuk a szánkat és szaggatottan fújtuk ki a levegőt, kiadva nevetésre hasonlító hangokat. Haha. Höhöhö. Hihihíííí. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy gurultunk, az oldalunkat fogtunk, csuklottunk és a könnyeinket törölgettük. Hosszú percekig nevettünk, röhögtünk, visítva, hörögve… Úgy éreztem, tényleg megszakadok én is a nevetéstől. Tessék kipróbálni!
Eszembe jut egy réges-régi történet
Nem valami illő, de az idő már megszelidítette, a szereplői sem igen emlékezhetnek, talán nem bántok meg vele senkit, ha elmesélem.
15-16 éves kamaszlányok voltunk, a középiskola első évén túl az első nagylányos nyárra készülve kaptuk a hírt, hogy meghalt Éva néni, imádott általános iskolai osztályfőnökünk, a matek tanárnő. Pár hónapja voltunk nála, kakaót ittunk és beszélgettünk… Tiszteltük tudását, szigorát, rajongásig szerettük, mert éreztük a szeretetét, figyelmét. Nem voltak gyermekei. Ahogy mi tudtuk, tanítványai, kollégái voltak a családja. Munkaszolgálatra elhurcolt férje nem tért vissza, és ő, mint Gyarmati Fanni, hű maradt párjához, és a tanításban talált békét, célt, örömöt. Valamennyivel talán elmúlt már hetven éves, de nem tudom pontosan mennyi lehetett. Nem volt érdekes a kora, hozzánk, (kis)kamaszokhoz is közel állt. Fantasztikus humora volt, színházba vitt bennünket, hangversenyekre, társaságba járt, olvasott, elegáns, választékos, igazi úri asszony volt. Példakép… Nagyon mélyen érintett a halála. Az első igazi, hozzám közel álló személy elvesztése….
Az első temetés
Még sosem voltunk előtte temetésen, de azt gondoltuk a barátnőmmel, hogy a drága Éva nénit mindenképpen elkísérjük utolsó útjára. A temető a város túlsó részén volt, nem ismertük a járást. Meglehetős késésben voltunk, úgyhogy az egy-egy szál virágot nem kímélve, kétségbeesve rohantunk a jelzett ravatalozóhoz, ahol már csendben-feketében ott álltak a gyászolók. Zihálásunkat visszafogva, mélyen megilletődve tettük le a megtépázott virágokat, majd körülnéztünk. Egyetlen ismerős arcot sem láttunk, viszont bizalmatlan tekintetek méregettek minket. Rettenetes érzés volt, nem ragozom. Néhány perc csendes kétségbeesés után kimentünk, és akkor vettük észre a kiírást: dr. Kiss. Ez nem ő…. !!!
Nem maradt más, csak a felszabadult nevetés
Egymásra néztünk, és a sok feszültség hirtelen nevetésben oldódott fel. Ki lehetett a néhai dr. Kiss? Mit gondolhattak a gyászoló rokonok, hogy ki ez a két fiatal lány? És csak nevettünk, a könnyeinket törölgetve futottunk immár virág nélkül a sírok között, hogy végre odaérjünk, ahol a mi kedves halottunkat búcsúztatták. Nélkülünk. Mégis nevettünk, mert úgy éreztük, Éva néni is velünk nevet, mert ha van túlvilág, onnan biztosan lát minket, és érzi a szeretetet, az igyekezetet, és látja a helyzet faramuciságát, és érti a viccet most is, mint annyiszor, és biztosan nem haragszik ránk.
Emlékszel, Kriszta? Így visszanézve arra a helyzetre, én is csak mosolygok – elnézően, szeretettel, azon a két kamaszlányon, akik mi voltunk egykor. Nevettünk, hosszan, először kicsit szégyenkezve, majd egyre felszabadultabban, sírva-nevetve kioldódott a feszültség, a fájdalom és könnyebb lett a lelkünk. A könnyes nevetésen át egyszerre kapcsolódtunk a pillanatban egymáshoz és hozzá, az emlékekhez és a jövőhöz, megtapasztalva az elmúlás, a búcsú fájdalmát és szépségét is. Igen. A nevetés segített…
Nyugodj békében Loránd Éva néni!
2018.02.