Ha voltál már többnapos tréningen, tudod, miről beszélek

Eredetileg szinte senki nem akart részt venni rajta, de aztán igazán jól sikerült!

A történet hónapokkal ezelőtti. Az elegáns hotel különtermében huszonketten ülünk körben, a levegőben szinte tapintható az elfogódottság, a szemekben melegség, az arcokon mosoly, a tarisznyába a bölcsességek, jókívánságok mellé a legváratlanabb helyről bekerül a tomboláshoz az AC/DC, aztán még kerül bele tánc, virágos rét, egy kedves dallam, egy nagy ölelés… Sok mindent viszünk magunkkal. Ez a vége, a hatodik nap utolsó órája. Búcsúzunk. Csillával meghatottan, mosolyogva nézünk össze, amikor átvesszük a gyönyörű virágokat. Ezekben a percekben nagyon erős a végesség érzése…

3×2 nap

Februárban találkoztunk velük először. Mennyire más volt az első nap! Hasonló munkakörökben dolgozó, de jobbára vadidegen emberek, egykedvűek vagy érdeklődők, de többnyire óvatos megfigyelők, akiket tanulni küldtek valami tréningre, előadást hallgatni. Volt, aki csak azért jött, hogy kikapcsolódjon egy kicsit a munkából, volt, aki feláldozta magát, mert az osztályról amúgy senki nem akart jönni. Néhányan tanulni szerettek volna, volt akinek voltak már ilyen-olyan tapasztalatai, de a többségnek fogalma sem volt róla, mire számíthat.

Ez Csillával az első közös munkánk

Nagy a csoport, két tréner kell. Előtte egyeztetünk, átbeszéljük hogy is legyen, mit szeretnénk… Megtaláljuk a hangot, a ritmust, kiegészítjük egymást és figyeljük, mire van szüksége a csoportnak egészként és egyénenként. Mindig izgalmas feladat…

Ismerkedünk, tapogatózunk, stresszt kezelünk, meg konfliktust, kommunikálunk és figyelünk, relaxálunk, meditálunk, és játszunk, nevetünk. Van pár dia, meg teszt, de inkább „csak” játszunk, komolyan és vidáman, beszélgetünk és megint játszunk. Valami alakul.

Nem gondoltuk, hogy március helyett csak júliusban találkozunk legközelebb, vírussal, karanténnal súlyosbított időszak után. Ahogy azt is csak sejtjük, hogy átmeneti az enyhülés, ami még értékesebbé teszi ezt az utolsó, augusztusi együttlétet …

Rácsodálkozom ismét…

arra, ahogy megnyílnak, összecsiszolódnak néhány nap alatt: idegenből ismerősök, akik már örömmel kapcsolódnak, adnak és elfogadnak. Már várták, lelkesen jöttek, folytatnák… A reziliencia keljfeljancsi babáját lecseréljük egy vitorlásra, az értékekből stabil tőkesúly alakul, jöhetnek a szelek, a viharok.

Tanulunk komolyan, tudatosan és tanulunk játszva, észrevétlenül

Tanulunk egymástól egymásról, magunkról, az életről. Megtapasztaljuk, hogy minden elmúlik, hogy jelen kell lennünk az életünkben, amennyire csak lehetséges, mert mire feleszmélünk, már vége is.

Olyan ez, mint az életben bármi más is – ha ki szeretném venni belőle a maximumot, bele kell tennem magam egészen

Nehéz, de meg kell próbálni. Ha az épp biciklitúrára induló gyermekemmel, az otthoni nehézségekkel, vagy a rám váró és messziről megoldhatatlan munkahelyi feladatokkal vagyok elfoglalva gondolatban, elmulaszthatom a poént, vagy a bölcsességet, amit a pillanat nyújt. Lemaradhatok arról, ami lehet, hogy a boldogságomat szolgálná.

A szálloda kényelmét, lehetőségeit meg lehetne szokni, a környezet egész más ingereket tartogat, mint az otthoni, minden támogatni igyekszik a tanulást. Második alkalommal már tudják, mire számíthatnak, a kártyákat és a feladatokat sem méregetik olyan idegenül, bizalmatlanul, hamarabb sikerül kilépni a komfortzónából, hisz megtapasztalták, hogy biztonságban vannak, hogy érdemes kipróbálni az ajánlott játékokat, megéri belehelyezkedni a felkínált szerepbe.

Megnyílnak, nevetnek, megosztják a tapasztalatokat, elfogadják egymást és esetenként kicsit nehezebben, de többnyire magukat is. Hálásak, derűsek, feltámadnak az elásott vágyak, tervekké állnak össze a kivihetetlennek gondolt álmok…

A tréning utolsó napján átgondoljuk, hogy a tapasztalatok alapján mi az irány, min is szeretnénk változtatni. Mi kell hozzá, hogy még jobban menjen, hol kell még fejlődnünk.

Mi szükséges a változáshoz?

Amikor idáig érünk, megjelenik egy megfoghatatlan, röpke feszültség, érzékelem valahol a gyomromban az ismerős, enyhe nyomást. Megjelenik, aztán egy sóhajjal eltűnik. Most jön az a pillanat, amikor leírják, kimondják, amit tenniük kellene. És bár 5 napig alapoztunk, mégsem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek menni fog. Ez egyáltalán nem egyszerű. Sőt. Kellene az utánkövetés, kellene a folyamatos megerősítés, mert legtöbbször a tudás kevés, mert a megszokás általában sokkal erősebb, mint az akarat.

Nincs csodapirula, kemény munka kell, célok, támogatás, motiváció

Mert ahogy John Maynard Keynes mondja, „a nehézség nem is annyira abban rejlik, hogy új elképzeléseket dolgozzunk ki, inkább abban, hogy mi magunk megszabaduljunk a régiek hatása alól.” Hát igen. Legtöbbször ide lyukadunk ki. Hogy túl erősek a berögzült dolgok, még ha tudván tudjuk is, hogy változtatni kellene. A megszokás gyakran visszahúz.

Augusztus volt, azóta hónapok teltek el

Nem tudom mi van velük, de bízom benne, hogy többen közülük elég erősek és kitartóak voltak, hogy az ismerős kényelemből kimozdulva fejlődjenek, elinduljanak megvalósítani a terveiket. Sok mindent tanultak, de megtanulták-e vajon az egyik legfontosabb leckét? Hogy a jelen (és a jövő) boldogsága, az elégedettség a múlt tapasztalatainak levonásával, de a múlt elengedésével kezdődik, és hogy rajtunk, a kitartásunkon múlik a siker…  

Közeledik az Újév, a fogadalmak ideje

Drukkolok nekik, – ahogy a többi tréning többi résztvevőjének is, – hogy a 3×2 nap elhatározásai ne végezzék az újévi fogadalmak között a kukában…