Egyebek mellett azért, mert ritmust adnak az időnek, kapaszkodót a mindennapokhoz és magyarázatot egy sereg kérdésre. Március 15-dike pedig nemzeti ünnepeink között a személyes kedvencem. Annyi üzenete, olvasata, szereplője van, hogy bizonyos szempontból, – talán kissé eretnek módon, – a Bibliához tudnám hasonlítani.
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn.”
Széchenyi István gondolata mindannyiunkhoz szól, és az ünneppel együtt szépen rímel a gyökerek és szárnyak gondolatkörre, arra, hogy mire is van szükségünk, hogy boldogan élhessünk a mában.
Közhely, hogy az ember társas lény. Tudjuk, hogy a XXI. század embere, ha lehet ezt még fokozni egyáltalán, őseinél is jobban függ a társadalomtól, hogy a civilizált világban szocializálódó milliók gyakorlatilag képtelenek egymagukban élni. Egymásra szorulunk, de még találkoznunk sem kell feltétlenül, – mert a láthatatlan kezek által megtermelt és a boltokba varázsolt élelmiszerek, az előállított ruhaneműk és kütyük, némi virtuális pénzért cserébe már akár a neten megrendelve is a rendelkezésünkre állnak, – ám a társas magány képe is ismerős.
Célok
A boldogsághoz, a megnyugváshoz, az elégedettséghez, már születésünk pillanatától szükségünk van kötődésre. Fizikai és lelki közelségre. Biztonságot ad, ha tudjuk, tartozunk valakihez, ha érezzük, hogy számíthatunk rá, és ha emellett tudjuk, hogy valaki számít ránk, és érezzük, hogy valakinek fontosak vagyunk. Kutatások igazolják, hogy nagyobb kötődést jelent számomra, ha a szükségben azt érzem, segíthetek valakinek, aki számít rám, mint fordítva: ha jön valaki és nekem segít a bajban. A fontosság érzése sokat jelent, nagyban javítja a közérzetet, és célt is adhat. Célt, ami összekovácsol, célt, amiért érdemes dolgozni.
A közös cél értéke felbecsülhetetlen. Szükség van rá a párkapcsolatban, a munkában, a közösségben… A személyes, és a közös célokért való küzdelem és a célok elérése fontos az önértékelésben, az összetartozás érzésének kialakulásában is, amelyek pedig nagyban hozzájárulnak mindennapi jól létünkhöz, egy reziliensebb, kiegyensúlyozottabb élethez.
1848. március 15.
Sokkal, nagyon sokkal nehezebb világ volt. És néhányan elkezdték a harcot, mentek elöl a lelkesek, az elhivatottak, és egy ország állt mögéjük. Hittek valamiben, és ha kellett, mindenüket feláldozták érte. A haza, – a közösség, a jobb jövő – volt minden előtt. Jelszavaik valának, haza és haladás. Értjük mi ezt egyáltalán? Van olyan, ami összefogásra késztethet még bennünket? Érezzük még a sorsközösséget?
És igen! Emlékezzünk csak az ünnepségekre, amikor együtt énekeltük a himnuszt tucatnyian, vagy sok százan, ezren. Amikor tudtuk, hogy valami összeköt bennünket. Milyen szívmelengető érzés. Milyen jó olyankor akár vadidegenekkel is összemosolyogni! Vagy milyen jó a hazától távol csendes magyar szót hallani! Tudni, hogy van bennünk valami közös. A gyökerek. Lehet, hogy a déd-, és ükapáink együtt harcoltak valahol azért, hogy nekünk most jobb legyen? Talán kicsit romantikusnak, sőt szentimentálisnak hangzik. Nem is kell ebbe minden nap belegondolni, de az ünnep az más. Olyankor tartozunk a régieknek és magunknak azzal, hogy emlékezzünk. Hogy tudatosan átéljük azt, hogy egy közösség, egy nemzet részei vagyunk.
Lehet összetartozás nélkül is élni. De igazán boldogan? Nem hiszem. A család, a barátok mellett minél jobban kitágítjuk a kört, – a kisebb közösségekre, a falura, a környező vidékekre, a nemzetre, … – minél többen érezzük a kölcsönös összetartozást, annál erősebb a biztonságérzetünk, annál inkább tudjuk, hogy a bajban számíthatunk egymásra. A rokoni és baráti kapcsolódás mellett, ahol könnyebben megélhetjük a fizikai kötődést, fontosak a lelki kötődések is. A közös történelem, az eszmék, a kultúra, a hit…
Közhely az is, hogy ha teljes és boldog életet akarunk élni, fontos megtanulnunk értékelni, amink van. És nem csak fizikai értelemben. Szeretteink és anyagi javaink mellett becsüljük meg közös szellemi kincseinket is: az ünnepeinket, a történelmünket, kultúránkat…
Ha feltesszük a kokárdát március 15-én, megmutathatjuk, hogy közösség vagyunk. Hogy, bár biztosan sok mindenben nem értünk egyet, abban igen, hogy van mit ünnepelnünk, van mire emlékeznünk. Van miért küzdenünk. Mutassuk meg, hogy számíthatunk egymásra!
És jó lenne, ha mindenki, aki magyarul beszél, tudná, kik voltak a márciusi ifjak. Ha mindenki tudná ki volt Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór… Hogy a sárkányok, trollok, ogrék, varázslók és tündék iránt rajongó gyerekeink igazi hősöket is megismerhessenek. Láthassanak maguk előtt példaképeket, akik valóban éltek, valóban harcoltak, valódi eszmékért lelkesedtek.
170 év. Jónéhány emberöltő. Más lett a világ. Vibráló, gyors, szinte követhetetlen. Az ember viszont, lelkét tekintve biztosan lassabban változik, mint a környezete. A boldogsághoz nagyjából ugyan arra van szüksége, mint évszázadokkal ezelőtt. Szeretetre, kötődésre, összetartozásra, célokra, hitre. Gyökerekre és szárnyakra…
A cikk 2018.márciusában jelent meg a vajdasági Családi Kör c. hetilapban
Pipacsok és a tao
